Carlos blogja

Az életem nélküle olyan, mintha egy kihalt városban sétálnék, néma falakat bámulva, kiszáradt folyók porzanak egy cseppnyi vízért könyörögve. Fejemet lehajtva csendesen megyek előre, de nem tudom merre tartok. Tudatlanul teszem egyik lábam a másik utánAhol nincsen nyár, csak hideg tél, ahol a fáknak nincs levelük, ahol este nem jön fel a hold, s fénye nem táncol a csendes tengeren, ahol nem a fény, hanem a sötétség az úrAhol nincs mosoly, csak bánat és szomorúság létezik. Ahol a könny úgy gördül végig az ember ráncos, fájdalommal teli arcán, mint a lavina az olvadó hegygerincről. Ahol nincsenek színek, csak szürkeség mindenütt…Ezt érzem, mióta nem vagy velem…

Mondd ki vagy te drága tünemény, ki annyira beleittad magad bőrömbe, belevésted magad szívembe, hogy feledni nem tudlak?!Mondde ki vagy te és mit tettél velem, mi ennyire hozzád láncolt?! Mondd miért vagy te ott minden szívdobbanásomban, minden pillantásomban, minden álmomban, minden léptemben? Mondd mit vétettem, hogy szívem ennyire kifacsard és eldobd?! Mondd miért nem tudlak feledni, s mikor próbálom, nem tudok mást csak szenvedni?!Mikor rádnézek, mintha egy másik világba, dimenzióba csöppennék. Elmúlik minden bánatom, fájdalmam, de mikor feléd indulok, mint egy füstfelhó, köddéválsz. Ismét ebben a zord hideg világban találom magam, ahol némán bámulok rád, de szólni nem merek…Édes ízed megbabonázott s illatodtól szabadulni nem tudok….de nem is akarok. Te vagy az éltető elemem, te vagy minden, mire valaha vágytam…Te vagy az életem.

Testem kezd kihűlni, szívem alig dobog,
Érzem már a vesztem, mosolyom sem ragyog.
Eltávolodtál virágszál, illatod már nem érzem.
Hol rontottam el?! ...tényleg nem értem. 

Megadtam mindent, megtettem érted bármit,
De úgy látszik manapság ez már nem számít.
Te voltál a lét, a levegő, a minden….
Emléked örökké él szívemben.

Úgy szeretnék hozzád bújni,
Testedhez hozzá simulni,
Szemeidben elveszni,
Szívedben magamra lelni. 

Este veled elaludni,
Reggel csókodra ébredni
S elmondani neked kedvesem,
Te vagy a legfontosabb nekem.

Nem értem. Miért íly kegyetlen az élet?!
Elveszi tőlem, kit szerettem, s vele minden szépet.
Elveszi azt, kiben oly mélyen hittem,
Kibe belefektettem minden reményem. 

Elhagyott, mert az eszére hallgatott,
Pedig a szívében mélyen ott vagyok.
Tudom és érzem, mert ő is mondta
Miközben bújt mélyen a karjaimba. 

Kimondta végre azt, hogy szeret,
S hogy élni nélkülem nem lehet.
Mégis eldobott, s rá kell jönnöm végre,
Az eszére hallgat és nem a szívére.