Brenda88 blogja

Mindig bolond voltam,de azt hiszem,most "nagy fába vágtam a fejszémet."Nem bánom,szó se róla,sőt...

Azt hiszem,boldog vagyok.Igen,emlékszem még...Ez a boldogság.Fel sem fogom,mi történik velem,és azt sem tudnám megmondani,mikor "keletkezett"bennem ez a valami.Valami...Érzés?Könnyen lehet.Félek bár kissé...Kissé...Na persze.Nagyon is.Jézusom...Tudod jól,elég csúnyán tönkrementem én már egy hasonló kapcsolatban...Tudom,azt kérted,hogy bízzak benned és én próbálok...De félek...Nem tudok mit kezdeni ezzel az érzéssel!A fenébe is!Nélküled nem fog menni...Egyszer azt mondtad nekem,hogy beérnéd azzal is,ha 10percig láthanál,hogy felfogd:ez a valóság...Most én is hasonlóképpen érzek.Muszáj megbizonyosodnom arról,hogy nem a saját illúzióimat kergetem...Érted?
Elgondolkodtam a minap,hogy mit éreznék most,ha azt mondanád,hogy hagyjuk ezt az egészet a fenébe,mert nem bírod így...És igazad lett,én viselem rosszabbul ezt a távolságot kettőnk közül...De fogalmam nincs,miért...Lehet,hogy beérném én is azzal a 10perccel?Na és utána?Ott tudnálak hagyni szerinted?Nem hinném.Pedig valahol el kell kezdeni...
Annyi mindent írnék most,annyi minden kavarog bennem...Mégis csak fekszem itt,és bámulok a semmibe...És mosolygok és próbálok nem kételkedni...Nem is ismersz és mégis jobban tudod,mikor hogy kell velem bánni,mint az,aki kölyökkoromtól mellettem van...Hogyan lehetséges ez?Én csak ámulok azon,hogy mi történik...Napról-napra...A fenébe is!Napról-napra jobban szeretlek!És...

Ugye a távolság is kevés,hogy elválasszon minket?

Mert te nem vagy itt velem...

Boldogság és keserűség elegye kavarog bennem.A lelkem bolond része a mennyben,a tudatos a pokolban jár...Nem akarok gondolkozni,ki akarom élvezni ennek a földöntúli boldogságnak minden percét.Vártalak haza.Minden nappalom,minden éjjelem azzal telt,hogy bámultam a semmibe,és küszködtem a könnyeimmel,amíg bírtam.Folytogatott a tehetetlenség.Dühös és kétségbeesett voltam,hiszen megtört a több,mint 3éves varázs,most,amikor hazajöttél,először nem kerestél engem.Rohadtul fájt!Azt sem tudtam,mihhez kezdjek...Furcsa ez...Engem mindenki vakmerő emberként ismert meg.Nem csalódtak,az vagyok,valóban...De ha rólad van szó,elszáll az erő végtagjaimból,az a szerencsétlen szívem pedig majd kiugrik a helyéről,úgy kalapál.Annyira szeret!Majd megszakad.És bevallom-szégyen,nem szégyen-őrlődtem 2héten át,ahelyett,hogy összeszedtem volna magam,és erőt merítettem volna ahhoz,hogy felhívjalak.Tudod,féltem...Féltem,hogy dühös leszel,hogy olyat mondasz ami állatira fáj majd...De miért is,nem tudom.Sosem tettél velem semmi rosszat.Ami fájt,azt mind magamnak okoztam.Most megnyugodott a lelkem,de a szívem még most is a torkomban van már a neved hallatán is...De hála Istennek,megtettem.Köszönöm,hogy nem hazudtál!köszönöm,hogy hazajössz és köszönöm,hogy vagy nekem!És bennem már megint felmerültek a kételyek,holott semmi okom nem volt feltételezni,hogy hazudsz nekem...Látod?Ez vagyok én.Ennyire szeretlek.Ennyire rettegek és ennyire beleőrültem már a tudatba,hogy mi lesz akkor,ha egyszer szembesülnöm kell azzal,hogy nem látlak többé.Tudod te is,mi lesz akkor,nemde?Persze,hogy tudod.Csak nem mersz a tényekkel szembenézni.Mindegy is.Mindent elmondok neked,mikor már itt leszel mellettem...Még két hét.A visszaszámlálás elkezdődött...Lassan omlanak le a homokszemcsék abban az átkozott homokórában...Nem bírom!Szeretnék aludni addig...És arra ébredni,hogy itt vagy és nem hagysz el soha többé...Micsoda tündérmese!Látod...?Őrültté tettél engem.Pedig nem kérek sokat...Vagyis inkább a mindent,ami talán semmi...A szívedet akarom a szívemhez láncolni,a te karjaidban feküdni és kelni fel minden reggel ezentúl...Várlak haza,Egyetlen,örök,igazi szerelmem...Érted?Téged várlak.Testestől,lelkestől,az egész valódat várom,mindent,ami te vagy....A pokolba is!Hogyan mondjam el?Egyáltalán lesz lehetőségem elmondani?Lesz olyan,hogy amikor a karjaidba zársz,nem vakít el a szerelem annyira,hogy elfeledjem,mennyi mondanivalóm van még?Mire megyek így?Nem is tudod,mennyit érsz nekem...Nem is tudod....Én édes,én drága,én gyönyörűszép,egyetlen,örök,igazi szerelmem...

Nem tudok élni nélküled.

Véletlen?Na ne már...ennyi véletlen nem történhet...Tegnap pakolás közben a kezembe akadt a pólód...Magamhoz szorítottam,mint rég...És mosolyogva feküdtem le egy kis délutáni szundítás céljával...

Zavaros álmom volt...Egyik pillanatról a másikra te berontottál hozzám és könyörögtél,hogy láthasd a fiadat...én próbáltalak visszafogni,magam sem tudom,miért,de a másik pillanatban már a kisszoba ajtajából néztem,ahogy a karodban tartod a gyermekünket...Mondanom sem kell,megint sírva riadtam fel az álmomból...Ekkor jött a hír:"Beszéltem vele,hó végén hazajön..."Véletlen?Ez véletlen?!Véletlen,hogy újra a karjaimban tarthatlak téged?Véletlen?!!!!Ugyanmár!Az Isten vezet az utamon,és látod...Akármi történik mindig nálad kötök ki...Több,mint három éve...
Nem keresem többé a boldogságot.Nekem TE MAGAD VAGY a boldoság.Nem kell senki más...Ha könnyezek,ha fáj,ha az őrület határán vagyok néha...Te vagy nekem a boldogság.Nem tudok így élni.Tudom jól,hogy annak az esélye,hogy mi valaha együtt élünk majd nagyon kicsi...És azt is tudom,hogy ha egy napon az Isten elhív téged innen...akkor nekem már nem lesz esélyem a mennyben találkozni veled újra.Ez nem gyerekes dolog.Én addig élek csak.A saját kezemmel fogok végetvetni az életemnek,ha te már nem leszel többé.Nem Kedvesem,ez nem zsarolás,és még csak nem is ijesztegetés...Ez tény.Nem bírok így élni!Nem megy...Most egyszerre érzek rettegést,és olyan földöntúli boldogságot,amilyet csak te adhatsz nekem,akár így,tudtodon kívül is.Alig várom...Alig várom,hogy újra itthon legyél...Újra itthon,az én karjaimban...Alig várom,hogy újra rámnevess,hogy újra megfogd a kezem,hogy újra hazudd azt,hogy visszajössz hozzám és hogy soha nem foglak elveszíteni...Hogy újra melletted ébredhessek fel,hogy újra arra riadjak álmomból,hogy a te vigyázó karod ölel át...Hogy újra azt mondd,hogy látni akarod a tekintetem,hogy újra elmondd,mennyire imádsz,hogy újra halljam..."Te kis hülye...Én így mutatom ki az érzéseimet..."Hogy újra megbizonyosodhass arról,hogy igen,kitartottam,és veled leszek örökké...Tiéd a lelkem,testem az egész valóm...Csak a tiéd...
Téged megnyugtat a tudat,hogy én minidg itt leszek neked...Engem pedig az tart életben,hogy bármerre is jársz,mindíg visszatalálsz hozzám...Visszavezet a Jóisten.Nekem senki ne mondja,hogy ilyen szerelem nem létezik...Dehogyisnem.Szenvedek,mint a kutya...De érted megéri.2005.augusztus 11.én a kezedbe adtam az életem-örökre...

Vigyázz rá.Nem akarok meghalni.

16 éves voltam csupán...Mégis messze a legboldogabb eddigi egész életemben...Nem volt sok,mindössze 3hónap...Egyszer vége lett,mégis vissza tudtam fordítani az eseményeket...könnyek,szenvedés,düh és félelem közepette,de sikerült...ha olyan áron is,hogy kishíján kést kellett,hogy fogjak egy ember torkához...de sikerült...Másodszor vége sem lett,csak elszakadtunk egymástól...

Emlékszel?Szerettél és én is szerettelek,tiszta szívből...:)Mennyire boldogok voltunk...emlékszel?Szenvedtem már eleget,de soha senkiért nem tettem annyit,mint érted,soha senki miatt nem voltam olyan elszánt,mint miattad...Még a mai napig is gondolok rád...Tudom,már rég mással vagy...Mégis hallok felőled néhanap....Nemrégiben ott jártam újra...Éjjel "elszöktem",elsétáltam hozzád...Leültem a fűbe,néztem a házat,ahová olyan sokat jártam...érted mást áldoztam,téged másért áldoztalak...Csak ültem ott,bámultam a házatokra és zokogtam...reméltem,hogy kijössz és minden úgy lesz,ahogy régen volt...De nem így lett.Én csak álltam ott egyedül...Bevallom,eléggé hülyén éreztem magam ahhoz,hogy cirka 15perc után,lehajtott fejjel mégis visszasétáltam...Bementem,leültem a sötétben...Valaki odajött és megkérdezte: merre jártál?...Sétáltam...Csend...Atinál voltál,ugye...?Csend...Hát persze,hogy ott voltam...Hol is lehettem volna...Rettenetesen kiábrándult voltam...tudom,hogy ha a megfelelő pillanatban találkozunk legközelebb,minden olyan lesz,amilyen akkor volt...Akkor...Egyszer,régen...Mondd,emlékszel?Hallottam felőled...Beszéltél a legjobb barátnőmmel,éppen tavaly ilyenkor...Azt mondtad neki,soha nem volt melletted olyan csaj,mint én,és hogy velem újra tudnád kezdeni....Én is újra tudnám veled...ugye tudod?Nem tudom,mikor látlak újra...Tudom,mással vagy már rég...Tudom,hogy nincs jogom szétrombolni az életed...Nem is fogom megtenni...Kivárom azt a pillanatot,ami megfelelő lesz ahoz,hogy "csak úgy"lemenjek,és "véletlenül"összefussunk...Minden más lesz akkor,mint most...Ugye tudod?Szeretném elmondani neked,hogy a  mai napig gondolok rád...Te vagy a legszebb emlék a múltamban...A legeslegszebb...

És szeretném talán,hogy te legyél a jövőm...

Zavaros minden...Tudod,nem szeretem,ha megpróbálnak belőlem hülyét csinálni...Azt meg különösen nem,ha megfosztanak a bizonyítás lehetőségétől...Én nem tudom,kinek látsz te engem,de hogy nem annak,aki valójában vagyok,az egészen biztos.Egyszer majd te is rájössz,hogy nem volt jogod ezt tenni...Habár,nekem nem kellett volna hagynom...Úgy tűnik,a naivságomat sosem fogom "kinőni"...Mindegy is.

Érdekes,mert nem fáj...inkább csak dühöt és haragot érzek a szívemben...haragot...olyan gyerekes harag ez,mint az ovisoknál...de harag,és amíg te nem tudod azt mondani nekem,hogy bocsáss meg,addig harag is marad,valószínűleg örökre...Dehogyis...Látod?Ezt tetted,összezavartál...Megbolondultam...Nem harag ez,hanem sértettség.Nem,nem a büszkeségemen,nem vagyok egy büszke nő,csak ha nagyon muszáj annak lennem.Nem látom értelmét a büszkeségnek.Mire fel is lehet egy ember büszke?Mire fel tarthatja magát többnek,szebbnek,jobbnak a másiknál...?Oké,nem egoizmusról beszélünk...de a büszkeség szó nekem "kicsit"mégis ezt jelenti...Nem is kicsit.Én egyszerű ember vagyok.Annyira túlbonyolít a környezetem,hogy ezért tűnök oly sokszor bonyolultnak...Pedig nem így van.Aki ismer(nagyon kevés ember!)az meg tud erősíteni ebben...Kicsit olyan most az érzelmi életem,mint a "kapuzárási pánik"ban szenvedőké lehet...De én még csak 20vagyok...Nem értem,mirefel ez az üresség,ez a kétségbeesettség,ez a fájdalom...Néha rettegek,van,hogy hirtelen kapok erőre,a semmiből,mint a főnix...aztán másnap azon kapom magam,hogy megint a könnyeimmel küszködök,ha belegondolok a sosom "miért?"-jeibe....Tényleg nem tudom,mit vétettem...Ismétlem most is,nem akarom magam sajnáltatni...Eszem ágában nincs...De kevés dologra nem találok megfelelő magyarázatot...És nekem ez az élet.Hogy szerethessek.Csak belefáradtam már az egyoldalúságba.Könyörgöm...Én is ember vagyok...

Jó lenne újra felidézni,milyen is a boldogság...