Boszilvi blogja

Rekkenő hőség tombolt a városban aznap. A falak is hullámozni látszottak a forróságtól, az egyetlen lágy fuvallat csak a plafonon lévő rozsdás ventillátorból jött néha. A fertőtlenítőszag fojtogatóan körbe ölelt, már-már a hányinger kerülgetett tőle. Mélyeket sóhajtva nekidőltem a falnak és próbáltam azokra a feliratokra koncentrálni, amiket az ajtókra ragasztottak. „Nővér-állás”, „Vizsgáló”, „Foglalkoztató szoba”. Csodálkozva állapítottam meg, hogy a szagokat és a zöld csempével bevont folyosót kivéve semmi sem emlékeztet arra, hogy a kórház pszihiátriai osztályán állok. A falakat körös-körül ízléses festmények borították és széles növények zöldelltek minden sarokban. Mégis valami furcsa érzés szorongatta a torkomat, és azt kívántam, hogy bárcsak messze lehetnék innen és a gondjaimtól. Hónapok óta gyötörtek mindenféle félelmek, és a lelkiállapotom a béka azon bizonyos testrésze alatt volt. Anyukám addig unszolt, amíg beleegyeztem, hogy elmenjek beszélgetni az egyik pszihológus ismerősünkhöz. Rettenetesen szégyelltem magam, mikor beléptem az osztály ajtaján. Úgy éreztem, hogy mindenki engem néz, és azt találgatja, hogy milyen elmebajom lehet. Akkor még jobban megrémültem, mikor rájöttem, hogy jóval a megbeszélt időpont előtt érkeztem és várakoznom kell. A pizsamás betegek csak bámultak rám, és én legszívesebben elbújtam volna előlük. De mivel ezt nem tehettem, csak álldogáltam a folyosón, és megpróbáltam leküzdeni a feltörő rosszullétemet.

- Jó napot kedves. Kire vár?- hallottam egy hangot a hátam mögött. Megfordultam, és egy idős nénivel találtam szembe magamat. Már igencsak benne járhatott a korban. Hosszú ősz hajacskája kontyba volt csavarva a tarkóján és reszketeg kezében papírt és ceruzát tartott.

- Az egyik orvosra.- mondtam félénk hangon, és másfelé néztem, hátha akkor békén hagy. De a nénit nem érdekelte az, hogy nem vágyok beszélgetőpartnerre. Elém állt és rám mosolygott.

- Melyikre? Tudja kedves, én ismerek itt minden orvost. Az összes jóravaló ember, kivéve azt a nagy melákot, aki mindig belém szúr egy nagy tűt, mikor rossz kedvem van, és utána általában elalszom. Pedig nem is vagyok olyankor fáradt. Furcsa nem?

Kicsit megdöbbentett az, hogy a néni ilyen közvetlen, de valamiért egész színpatikusnak találtam. Olyan összetörtnek tűnt, hogy nem tudtam nem válaszolni neki.

- De igen. Egyébként Boglár doktor úrra várok.

- Ó, őt is ismerem. Nagyon kedves és jóképű is. Talán ön a felesége?- kérdezte, és huncutul összehúzta a szemét.

- Nem, dehogy. Az egyik ismerősöm… és beszélgetni jöttem hozzá.- feleltem, de nem igazán akartam elárulni, hogy végül is, én is kezelés miatt vagyok itt.

- Akkor ajánlok valamit kedvesem - mondta a néni, és közelebb hajolt hozzám - ha teheti, akkor mindenképpen menjen hozzá feleségül. Jól járna vele.

Ezen már én is elnevettem magam. Úgy látszott, hogy az idős hölgy örült annak, hogy elmosolyodtam, mert az ő arca is felderült.

- De ha majd lesz az esküvőjük, akkor én szeretnék lenni az egyik koszorúslány. Már 80 éves vagyok, de még soha nem voltam koszorúslány. Olyan nagyon szépek az esküvők. Ugye megígéri nekem?

Egy kicsit lefagyott az arcomról a mosoly. Nem tudtam mit kezdeni azzal, hogy a néni hirtelen ilyen össze-vissza kezdett beszélni. Nagyon megsajnáltam.

- Persze. Mióta tetszik itt lenni?- kérdeztem, és reméltem, hogy a társalgásunk újra a normális mederben fog folyni.

- Már régóta. De jól érzem magam. Itt mindenki kedves hozzám és megengedik, hogy rajzoljak. Megmutassam a rajzaimat?

Mielőtt válaszoltattam volna a néni kézen fogott, és odahúzott a falra kiakasztott parafa táblához. Arra tényleg ki volt tűzve négy papírlap. „Éjszakai bagoly, készítette Özv. Szűcs Jánosné” olvastam az első lap szélén. A rajz egy erdőt ábrázolt, és egy baglyot, ami épp készül szárnyra kapni.

- Hogy tetszenek? Nagyon sokat dolgoztam rajtuk - kérdezte látható büszkeséggel a nénim, és sugárzó arccal nézett rám.

- Nagyon szépek. Főként ez a nővérkéről készült portré tetszik - böktem a harmadik rajzra.

- Magát is lerajzolhatom csillagom, ha szeretné. Szép arcocskája van, jó portrét készíthetnék belőle.

- Köszönöm – mondtam elpirulva - de nem hiszem, hogy volna most időm erre. Mindjárt jön a doktor úr. Az unokáit nem szokta lerajzolni a néni?

- Egy unokám van. Ő is nagyon szép. De képzelje kedves, még neki sem volt esküvője, pedig már évek óta együtt él a barátjával. Már régen nem látogatott meg. A fiam sem jött már jó ideje. Ő is özvegy, ahogy én. Az én uram is meghalt már tíz éve. De nem szomorkodom, mert az én Lali fiam megígérte, hogy ha meggyógyulok, akkor hazavisz. Együtt fogunk lakni. Nagyon várom már. Jó itt, de nem akarok ezen a helyen meghalni. Ugye nem itt fogok?- kérdezte és megint megragadta a kezemet. Valami kezdte összeszorítani a szívemet. A néni olyan volt, mint egy elhagyott öreg állatka, akit beadtak a menhelyre és már senkit sem érdekel. Hirtelen a saját nagyszüleim jutottak az eszembe. Én sosem fogom őket így magukra hagyni, gondoltam.

- Persze, hogy nem itt tetszik meghalni. Biztos vagyok benne, hogy olyan hamar jön majd valaki a néniért, amilyen hamar nem is tetszik gondolni.- mondtam és megpaskoltam a kezét. Egy ideig egyikőnk sem, szólt egy szót sem, és én észrevettem, hogy a folyosón Boglár doktor közeledik, jobbján egy középkorú, fekete ruhás nővel. A néni mellettem felsikkantott, és az érkezők felé mutatott.

- Igaza volt kedves! Nézze! Ő az unokám. Ő az én Lilikém. De miért van feketében? Nagyon sápasztja. Majd meg fogom mondani neki, hogy más szín sokkal jobban áll neki. Viszlát csillagom. Örülök, hogy megismertem. És ne feledje, hogy megígérte, hogy én leszek a koszorúslánya.- hadarta, aztán odatipegett a nő elé, és sírva megölelte. A doktor eközben mosolyogva odajött hozzám.

- Szia Szilvi.

- Hello.

- Bocsánat a késésért. Gyere, menjünk be a vizsgálóba, ott nyugodtan beszélgethetünk. Látom, megismerkedtél, Juli nénivel.

- Igen. Megkérdezhetem, hogy kicsoda az a hölgy, aki veled jött?

- Ő Juli néni unokája. Már régen nem volt itt látogatni. Mondjuk most sem jó hírrel jött. – mondta Boglár miközben, a zárba dugta a kulcsot.

- Miért, milyen hírt hozott?- kérdeztem, miközben a gyomrom liftként járt fel- alá. Szinte a zsigereimben éreztem a választ.

- Meghalt Juli néni fia. Szívroham. Ő pedig nem tudja vállalni az öreg gondozását. Valószínű, hogy egy öregek otthonában fog kikötni szegény.

A forróság tovább perzselt, de az én szememből kibuggyanó könnyeket mégsem tudta felszárítani. Azok végig ott csillogtak az arcomon, amint követtem a pszihológust a szobába.

Soha többé nem tudtam (mertem) visszamenni arra az osztályra.

„Csak az önző szenved igazán és mindig.”      

(Renard)

III.

- Álljunk meg! Olyan unalmas ez a játék! – kiáltottam és erre a többiek mind körém gyűltek.

- Akkor mit játszunk? – kérdezte szolgálatkészen az egyik copfos lány.

- Nem tudom. Valami érdekeset.

A többiek mind a gondolataikba merültek, én pedig királynői tekintettel szemléltem őket.

- Talán bújócskázhatnánk… - szólalt meg bátortalanul az egyik lány.

- És hol találsz itt olyan helyet, ahol rendesen el tudsz bújni?

- Nem tudom. Csak úgy eszembe jutott…

Én pedig tovább vártam a megoldást. Szinte minden játékot játszottunk már, és mindegyik unalmas volt a számomra. Már-már arra gondoltam, hogy jobb lenne hazamenni és babázni egy kicsit… egyedül.

- És mi lenne, ha „Adj király katonát” játszanánk? – emelte fel a fejét a legidősebb fiú.

- Na végre… ez jó ötlet – bólintottam rá a dologra - Akkor kell két csapatkapitány… az egyik én leszek.

A többiek helyeslően bólogattak.

- A másik legyen Laci, mivel az ő ötlete volt, hogy ezt játsszuk.

A csapattagok kiválasztása már gyorsan ment. Mikor a két csapat felállt egymással szemben, minden fiú mellém akart kerülni, mert így megfoghatták a kezemet.

Máris felhangzottak a jól ismert kiáltások: „Adj király katonát!”, „Nem adok!”, „Akkor szakítok!”, „Szakíts, ha bírsz, főleg, ha tudsz!”.

S az egyik fiú nekikészülődött… nagy lendület… és start! Mi megvetettük a lábunkat, de sajnos nem elég erősen. Szépen kialakított sorunk középtájon kettészakadt. Sőt néhányan a földön landoltak.

Én is így gondoltam.

- Hogy lehettek ilyen bénák? Nem bírjátok normálisan megfogni egymás kezét? – kiabáltam.

- Ne félj, nem kapsz leprát tőle, ha hozzáérsz – óbégattam tovább – Jó lenne, ha végre felállnál.

Az említett lány lassan felemelkedett a földről és leporolta a ruháját. Majd sírásra görbülő szájjal konstatálta, hogy egy hatalmas lyuk éktelenkedik a nadrágján.

- Ezért kapni fogok otthon. Anya nagyon fog haragudni.

- És ez kit érdekel? Vagy tényleg ennyire félsz a szüleidtől? – mondtam gúnyosan.

- Folytatjuk a játékot vagy sem? – hangzott a kérdés több felől is.

- Én nem játszom tovább – jelentettem ki hirtelen. A többiek meglepődve néztek rám.

- De miért nem? – lépett oda hozzám Laci.

- Mert nem tudnak normálisan játszani.

-Így minden emberünket el fogjuk veszíteni. Én inkább hazamegyek – s máris tettem két lépést hátrafelé.

De néma fohászom mit sem segített, mert akkor már a park szélénél tapostam a füvet. De még egyszer visszafordultam.

- Szerintem játszatok mást, mert ehhez az egyszerű játékhoz egyesek túl bénák. Sziasztok – s kifordultam az utcára.

Borús éjszaka köszöntött rám. Kint csend volt… vihar előtti csend. A sötétség alattomosan kúszott be a szobába, szinte észre sem vettem, s máris fel kellett kapcsolnom a villanyt.

A hangulatom mintha csak utánozni akarta volna az időjárást. Csak ültem a monitor előtt, ujjaim szaporán verték a klaviatúrát. Fel sem tűnt, hogy már alig tudom, hogy mit írok. A szavak furcsa, színes, örvénylő kavalkáddá olvadtak össze, s mintha kitörni készülődtek volna 2 dimenziós világukból.

Hagytam, hadd borítsák el a szobát, s benne engem is. Alakok, színek, formák vettek körbe, táncolva és egymást kergetve. Kapkodtam a fejem jobbra-balra, tekintetemmel elvarázsolódva követve a víg karnevál résztvevőit.

Kékség vett körbe, mintha csak az égen úsznék. Fehér lepel emelt egyre fölfelé, aztán sötét felleg nyomott lefelé. Vörös tűz emésztett, barna föld nyugtatott… zöld pázsit simogatott. A sárga ragyogás elvakított… a szürkeség enyhülést hozott.

Egy árnyalak úszott elém, körém fonódott, s úgy tűnt mintha el sem akarna többé engedni. Megadtam magam az ölelésnek, ringatóztam a kellemes melegben. Nyári forróságot idézett a táj, madarakat, végtelen tengert… boldogságot.

De az ölelésnek vége lett, s csak a tél zimankós csókja maradt a homlokomon. Havas hegycsúcsokat jártam be, tükörjégen csúszkáltam sebesen, egy egész jégvilág felett uralkodtam egymagam.

Emlékképek tompítottak el, s a régi csalódások görbe tükörből vigyorogtak vissza rám. A jövő homályba burkolózott… előttem rengeteg út bontakozott ki. Mind másfelé vittek. Némelyik fényárban úszó véggel kecsegtetett, de a szélét rózsa és tüskebokrok szegélyezték. Mások homályba borították a befejezésüket, de puha fű és virágok nőttek rajtuk.

Választani kellene. De nem akarok… még nem vagyok képes rá. Vissza akarok térni a vidám karneválba, hadd borítsanak el ismét a színek! Nem lehet… már késő… innen nincs visszatérés…

A fejem lebukott… s a szemhéjam felpattant. Ott ültem a számítógép előtt, a borús éjszakában. Már nem akartam tovább viaskodni a szavakkal és a késői órával. Hasztalan harc lett volna.

Kattant a gép, s én máris az ágyamon feküdtem. A fejemet belefúrtam a párnába, és szinte a nyakamig húztam a takarót. Békés kis kuckó volt ez, ahol mindig meg tudtam nyugodni.

De az idő most borús volt, ami nagyon nem tetszett. Ilyenkor minden hibát meglát az ember, s talán fel is nagyítja azokat. Minden apró tévedése eszébe jut.

A hallgatag némaságban visítanak a hangok… mégis nyugalom van.

A szemem magától csukódott le. Az agyamban néma csend volt… vihar előtti csend.

- Megtartanád végre rendesen?- kérdezte idegesen Karcsi, miközben izmait megfeszítve húzta a szekrényt felfelé a lépcsőn.

- Próbálom. De kérlek, nézd el nekem, hogy nem vagyok egy 120 kilós izompacsirta – felelte Kriszti nem kevésbé ingerülten, mint a férje. A fiatal házaspár pár napja vett egy lakást egy kis téglaházban. Karcsi matematikusként dolgozott a helyi egyetemen. Egészen addig a számok bűvöletében élt, amíg meg nem ismerkedett Krisztivel. A lány filozófia szakos hallgató volt, azonkívül olyan ember, aki inkább pár nap alatt elolvas 50 könyvet, minthogy megoldjon egy egyenletet. De hiába volt a két fiatal ennyire különböző, Karcsi abban a pillanatban, amint meglátta a lányt jegyzetekkel felpakolva az egyetem folyosóján, eldöntötte, hogy elveszi feleségül. Az ígéretét be is tartotta, mert cirka két év múlva örök hűséget esküdtek egymásnak. Pár hónapnyi spórolás után, igen jutányos áron jutottak hozzá ahhoz a kis lakáshoz, amiben végre elkezdhették saját életüket. Azon a délelőttön a szállítóautó már minden holmijukat odavitte a ház elé, és ők épp azon fáradoztak, hogy minden testi erejüket latba vetve, felcipeljék az egyik szekrényt a lépcsőn. Karcsi homlokáról vékony csíkokban folyt a veríték, elhomályosítva látását.

- Tegyük le egy kicsit!- hörögte, majd miután koppant a padló, lerogyott a lépcsőre. Kriszti lihegve lekapta magáról a pulóverét és odaült férje mellé.

- Platón egy idióta volt - jelentette ki.

- Ez most hogy jutott eszedbe?- mosolyodott el Karcsi. Még ilyenkor is fel tudta vidítani az, hogy felesége képes bármilyen helyzetben filozofálni.

- Most jöttem rá, hogy az embernek akkor jutnak a legjobb gondolatok az eszébe, mikor kemény fizikai munkát végez. Az előbb épp Platón tanításain gondolkodtam, hogy eltereljem a figyelmemet a sajgó kezemről, és teljesen más megvilágításban kezdtem látni a dolgokat. Ha az „Öreg” is cipekedett volna párszor az életében, egészen biztos, hogy sokkal életszerűbb dolgokat agyalt volna ki.

Karcsi felnyögött és a kezeibe temette az arcát. Vállát rázta a nevetés. Kriszti egy ideig némán nézte kacagó férjét, majd sértődötten belebokszolt egyet a férfi vállába.

- Máskor várhatod, hogy én bármit is elmondjak neked!

- Ne haragudj, csak az jutott eszembe, hogy valószínűleg nem diplomáztál volna kitűnően, ha a professzorod hallotta volna az előbbi elméletedet.

Karcsi abbahagyta a nevetést és a feleségére nézett. Kriszti duzzogva elkerülte a pillantását, de aztán belőle is kibukott egy mosoly.

- Megadom magam, és elismerem, hogy igazad van. Meghajlok a nagysága előtt, Uram - mondta, és tényleg meghajtotta a fejét. Egy ideig némán ültek egymás mellett. Kriszti már kezdett fázni.

- Folytatjuk? Legalább akkor hamarabb befejezzük - szólalt meg hirtelen Karcsi. Kriszti lelkesen bólintott. Újra nekiveselkedtek a cipekedésnek. A sikeres munka után, jó negyed óra múlva, már ismét lent voltak a ház előtt. Az idő eléggé lehűlt, de rájuk még sok munka várt.

- Kár, hogy mégsem hívtunk segítséget.- mondta Kriszti, miközben a zsákok között válogatott.

- Ó, most jelentsem ki, hogy én megmondtam, hogy ketten nehezen fogjuk bírni?- csipkelődött Karcsi.

- Nem. Ma már egyszer elismertem, hogy igazad volt. Többször nem fogom…Legalábbis mostanában - felelte mosolyogva Kriszti. Már-már nekifogtak a következő bútor felviteléhez, mikor egy borízű hang szólalt meg a hátuk mögött.

- Jó napot. Nincs szükségük véletlenül segítségre?

A két ember csodálkozva fordult meg. A hátuk mögött egy rongyos, piszkos alak állt kezében egy kopott szatyorral. Kriszti arcán megvető fintor jelent meg. Ösztönösen viszolygott a csavargóktól. A férfi vigyorogva nézett rájuk.

- Köszönjük, de…- kezdte volna a nő, de Karcsi félretolta.

- Mennyiért segítenél?

- Amennyit adnak. Én megelégszem 300 forinttal is.

Kriszti kétségbeesetten nézett férjére, de Karcsi láthatóan örült a nem várt segítőtársnak.

- Rendben. Akkor rakd le a cuccaidat és gyere, kapjuk fel a bútorokat!- mondta, mire a csavargó ledobta a szatyrát, és Karcsival együtt könnyedén felemelte a következő szekrényt.

Mikor a két férfi elindult felfelé, Kriszti egyedül maradt. Egyáltalán nem tetszett neki az, hogy a férje ilyen könnyen elfogadta a csavargó segítségét. Végül is – gondolta - nem tudjuk, hogy miféle ember. Lehet, hogy tolvaj. Ki tudja, milyen dolgokat csinált már az életében. -

Kriszti magának sem tudta megmagyarázni, hogy miért viseltetik ilyen ellenszenvvel a hajléktalanok iránt. Persze néha ő is megsajnálta a koldusokat, és adott nekik egy kevés pénzt, de általában az volt a véleménye, hogy mindenki a saját sorsának a kovácsa. A legtöbben csak alkoholra és cigarettára költik a pénzüket, és meg sem próbálnak javítani az életükön. A fiatal nő ezeket az embereket mélyen megvetette. Úgy érezte, hogy ő senki másért nem felelős, csak saját magáért, és majd a gyerekeiért. Karcsi más volt. Mindenkivel jól kijött és nem érdekelte, hogy az illető mennyire szúrta el az életét.

- Asszonyom mi a következő tennivalóm?

A csavargó hirtelen ott termett a nő mellett és tréfásan szalutált. Kriszti összerezzent a férfi hangjára és csak vonakodva nézett rá.

- Odakészítettem a zsákokat. Vigye fel őket! – morogta összeszorított szájjal.

- Szép ez a ház. Örülnék, ha én is ilyen helyen lakhatnék. Jobb, mint a padom a parkban.-

mondta a férfi. Krisztinek már a nyelve hegyén volt a csípős válasz, de ekkor egyik zsák kettészakadt, és a tartalma kiborult a földre.

- A francba! Vigyázzon velük – kiabálta, és odaugrott, hogy összeszedje a szanaszét gurult edényeket. A csavargó kétségbeesve odaguggolt mellé és igyekezett segíteni.

- Ne haragudjon, véletlen volt. Ilyen még nem fordult elő velem, pedig már gyakorlott vagyok a költöztetésben. Mindig ilyen helyeken szoktam segíteni.

- Tényleg? Szóval szokott dolgozni is?- kérdezte Kriszti ingerülten.

- Persze. Mindannyian munkából élünk. Én sem akarok éhen halni.

Krisztit igencsak meglepte ez a válasz. Hirtelen sokkal szimpatikusabbnak érezte a férfit.

- Miért él az utcán?- bukott ki belőle a kérdés.

- Megbetegedtem, aztán kirúgtak a munkahelyemről. Persze, amint kevesebb lett a pénz, a feleségem is elhagyott. Sokáig nem tudtam újra dolgozni és a családom sem segít. Nem hiányzik nekik egy ilyen éhenkórász, mint amilyen én vagyok - válaszolta a férfi tárgyilagos hangon.

Kriszti leeresztette a kezében lévő lábast, és végre a csavargó szemébe nézett.

- És miért nem kér valakitől segítséget? Már van munkanélküli segély, meg nyugdíj.

- Tudom, és meg is kapom ezeket. De tudja, van két gyerekem és őket minden hónapban segítem. Nem akarom, hogy az apjuk miatt nélkülözzenek. Ami meg megmarad, az nem elég a lakbérre. Épp, hogy a kajámat meg tudom venni.

- De hát már vannak különböző továbbképző programok. Találhatna munkahelyet.

- Asszonyom, nekem diplomám van. Ha így nem kellek sehova, maga szerint akkor majd fel fognak venni?

Kriszti majdnem elejtett mindent, ami a kezében volt. Nem tudta elhinni, hogy egy diplomás ember az, aki ilyen rongyosan épp az ő zsákjukba gyömöszöli vissza az edényeket.

- Diplomája van? Ez…

- Látom meglepődött. Nem ezt várta, mi?- vigyorgott a férfi – Tényleg, maguk mit dolgoznak?

- A férjem matematikus, én pedig most végeztem a filozófia szakon - felelte Kriszti kábultan, mivel még mindig nem tért magához.

- Az egy csodás tudomány. Nem ismeri véletlenül Szarka professzort? Úgy tudom, hogy ő is az egyetemen tanít. De nem biztos, lehet, hogy már a jól megérdemelt nyugdíjas éveit tölti a villájában.

- Dehogynem. Ő volt az egyik kedvenc tanárom. Imádtam az előadásait - válaszolt Kriszti lelkesen.- Ön honnan ismeri a professzor urat?

- Az a helyzet, hogy ő a bátyám. A nevem Szarka Géza.

- Micsoda? Az ön bátyja? Úristen! - Kriszti ezeket csak hápogni tudta. Szarka professzor az egyik legkiemelkedőbb tanár volt az egyetemen. A lány tudta róla, hogy igencsak gazdag, de azt nem gondolta volna, hogy a kedves öregúr így viselkedik a saját öccsével.

- Úgy látom, az is meglepte, hogy az istenített tanárának ilyen öcsikéje van - mondta Géza, és nekiállt visszacsomózni a zsákot.

- Nem az lepett meg. Hanem az, hogy Szarka képes így viselkedni a testvérével - válaszolta a lány teljesen őszintén, mire Géza elmosolyodott.

- Ne aggódjon, én már megbocsátottam neki. Tudom, hogy nem férek bele a hírnevébe. Ez van, már megszoktam.

A férfi befejezte a csomózást, és a vállára vette a zsákokat.

- Akkor én ezeket most felviszem - mondta, de Kriszti utána szólt.

- Ha befejeztük a költözést, nem volna kedve velem és a férjemmel enni valamit? Gondolom, éhes lehet.

- Köszönöm hölgyem az jó lenne. - Azzal Géza belépett az ajtón és eltűnt Kriszti szeme elől. De hirtelen Karcsi bukkant fel.

- Ez a férfi főnyeremény. Nagyon erős és dolgozni is bír – mondta,

és megpuszilta felesége arcát

- Tudom. Ugye nem baj, hogy meghívtam vacsorára?

- Mit csináltál? Egyébként nem baj. De miért hívtad meg?- kérdezte Karcsi döbbenten.

- Beszélgetni szeretnék vele az emberi sorsokról. És el szeretném tőle kérni pár hajléktalan otthon címét, ahol talán elkelne a mi segítségünk is.

Forróság ölel körbe, a habos víz, fojtó illatú párát köhög felém, pár viaszból született láng kereszttüzében. Lélegzem… beszívom az illatokat, orromat pár centire egyensúlyozva a víz fölött. Fáradtan előregörnyedek, valamilyen kavargó örvényben sodródva, fejemet a két tenyerembe támasztva. Pár év évszázadoknak rémlik az emlékezetemben.

Volt egyszer valaki, egy Láthatatlan Lélek, aki kapott egy könyvet. A lapjai már megsárgultak, de kék borítója kopottan is állta az idő vasfogát.

„Olvasd el. Tetszeni fog. Fiatalokról szól” mondták a Láthatatlannak szelíden. Ő forgatta a könyvet, ujjai között végigpergette a lapokat, még meg is szagolta. Beitta a régiség szagát. Csípte az orrát, talán még el is fintorodott tőle, s ez nem tetszett neki… így hát félredobta. A Láthatatlan Lelkek már csak ilyenek…

De másnap éjszaka, titokban felkattintotta az éjjeli lámpáját és az asztalra nézett. A könyv még mindig ott búslakodott magányosan, pont úgy, amilyennek a Láthatatlan is érezte magát. A Lélek szívét valamilyen furcsa részvét járta át, mindkettejük iránt. Habozva kinyújtotta a kezét, és újra végigsimította a kék borítót. A kissé áporodott szag még mindig áradt a lapokból, de ez most már nem volt kellemetlen, inkább valamilyen megnyugtató bizsergést csalt a Láthatatlan bőre alá.

Úgy nyitotta ki a könyvet, mintha az valami értékes kincset rejtene, ami nemsokára az ölébe fog hullani. Múltak a percek, az órák, a diófa elburjánzott ágai ütemes táncot jártak a széllel a Láthatatlan ablakán… az utcai neonlámpa villódzott, az éjszakába tompa hangú basszus hatolt be.

De a Láthatatlan már nem volt a saját szobájában. Visszaugrott térben és időben, egészen 1957-be a Tófenék utcai lakótelepig. Egyre nagyobb érdeklődéssel ismerte meg Szeplős urat és Szélkisasszonyt.

Szerelemről olvasott. De nem ám arról a szirupos, csöpögős hazugságról, amivel az unatkozó háziasszonyok töltik ki az életükben az űrt… attól a hányinger kerülgette. Bár a Láthatatlan még sosem élte át a nagybetűs érzést, fiatal lelke érezte, hogy azokban a tökéletesnek hazudott érzésekben nem szabad hinni. Hiába volt nyakig benne, a kamaszkorban, a tudatát sosem járta át az a bizsergető, izgalmas álmodozás, amit a lányok oly jól ismertek, ha ránéztek, Szomszéd Karcsira vagy olvastak Jose Armando olthatatlan szerelméről egy tökéletes NŐ iránt.

Nem, ő másmilyen érzésről álmodozott. Maga sem tudta igazán, hogy milyenről, de a kék borítósban valami fájdalmasan hasonlót látott leírva. Az első, igazi, tökéletlen és mégis annyira húsba tépően reális érzést, ami belerágja magát az emberbe és kiszorítja a levegőt a tüdejéből. Magányról, gyengeségről, egymásra találásról, hibákról és megbotránkoztató, de mégis életszerű hazugságokról olvasott. Nem volt abban a kék borítósban semmi tökéletes érzés, csak a valóság.

A Láthatatlan úgy érezte, mintha bilincsekben vergődne, az újonnan felfedezett igazság szorítása rátelepedett az agyára, mégis falta a sorokat. Eggyé akart válni minden betűvel, minden oldallal, át akarta érezni a fájdalmat, az örömöt… Szélkisasszonnyal együtt akart sírni és nevetni.

A Láthatatlan valami olyasmit kapott, amit már régóta keresett, de mégsem tudta felfogni az olvasottakat. Tudta, hogy miről ír a kék borítós, de csak felszínesen jutott el a tudatáig az Érzés. Nem az ő hibája volt mindez, hanem a koráé.

Akkor ébredt rá erre, mikor sok-sok év múlva egy koszos pincében hajlongott az emlékeit selejtezve. Nagy halomban tornyosultak előtte az elmúlt évek, de a Láthatatlan eltökélte, hogy nem engedi meg magának a nosztalgia luxusát, mindentől megszabadul, amit már nem tud felhasználni. Jól csinálta a dolgát, a mellette fekvő két nagy dobozból abban, amin a szomorú „Kidobni” szó díszelgett, csinos kis torony gyűlt össze kacatokból.

S a felnőtt Láthatatlan egyszer csak megpillantotta… egy megfakult kék borító pislogott felé. Porosan, piszkosan, magányosan, pont, mint azon az éjszakán. Láthatatlan a kezébe kapta, s önkéntelenül a mellkasához szorította. Mintha egy rég látott pajtással találkozott volna.

A kék borítós hálásan feküdt Láthatatlan szíve fölött, majd örömmel konstatálta, hogy belecsúsztatják a „Megtartani” dobozba.

Láthatatlan még aznap este elhelyezkedett az ágyában és felnyitotta a kék fedeles kincses ládikát. Újra időutazást tett… ismét találkozott a két elfeledett fiatallal.

A bilincsek észrevétlenül kúsztak rá a szívére, s mire az utolsó oldal után becsukta a könyvet, úgy érezte, hogy megszűnt létezni. Mellkasa zihált, feje zsongott a kavargó gondolatoktól. Mereven felült, s a kék borítóst nedves arcához szorította. Gyöngykönnyei vékony patakokat rajzoltak a kék kartonlapra.

Tudta, hogy most vált eggyé a könyvvel. Legszívesebben magába mart volna, hogy biztos legyen az érzés valódiságában. Hogy biztos legyen abban, hogy nem álmodik, hogy nem csak egy fantom vetette rá az árnyékát. Nem akarta elveszíteni azt, amit most talált meg igazán. Nem egyszerűen a szerelem érzése kavarta föl, hisz még mindig furcsa kis lélek volt, aki nem elégedett meg a lopott csókok és a Duna parti séták ordenáré közhelyeivel.

Láthatatlan az Érzést könnyezte meg. Azt a megfoghatatlan tüneményt, amit csak szívvel és lélekkel lehet átélni, amit az emberből még tüzes vassal sem tudnának kiégetni. Ha nem Szeplős és Szélvészkisasszony szerelméről szólt volna a történet, hanem egy szülő-gyermek kapcsolatról, akkor is ugyanígy potyogtak volna a könnyei. S ez hozta meg a felismerést, hogy rálelt a kék fedeles igazi kincsére.

Hirtelen a kamasz Láthatatlan is előlépett az emlékek homályából, arcán megfejthetetlen mosollyal. Mindketten tudták, hogy most már valóban birtokolják az Érzést. Így, együtt… egymás segítségével. A felnőtt Láthatatlan visszakapott valami fontosat: a kamasz Láthatatlant, a maga kis csodáival és az ösztönös gyakorlatlanságával együtt. S most már többek és gazdagabbak voltak, hisz sikerült megfejteniük a lelküknek egy titkát.

Lassan az én szememből is könny gördül le, hogy belehulljon az illatosan forró vízbe. Alá akarok merülni, hogy ne lássak, ne halljak, csak érezzek… meg akarom szüntetni a külvilágot, mert felesleges a jelenléte. Csak arra vágyok, hogy kettesben maradhassak saját magammal, hogy átérezzem azt, hogy milyen édesen szörnyű létezni. Tudni akarom, hogy milyen vagyok Én, hogy mennyi érzést bírok el, s mennyit birtoklok.

S a vihar végén, a könnyfátyolon áttekintve nekem is sikerült meglátnom mindent, amit adni tudok: Csiribiri, csiribiri szellőlány, szikrát lobbant, lángot hány…