Ott voltam, mikor vártuk a tavaszt,
Csak azt vágytuk,legyen már újra fény,
Remény, mely duzzadó rügyet fakaszt,
S kamaszt utánzott a lágy kósza szél.
Ott voltam, mikor a kopár ágak,
Mint vázak gémberedetten kéltek,
S hogy éltek, bizonyság a világnak,
Tártak ezernyi szirmot az égnek.
Ott voltam, mikor sarjadó levél,
Mint tenyér az ág hegyén szétterült,
S feszült ereiben akár a vér,
A lét, szétosztva áramló nedüt.
Ott voltam, s lélegezni jól esett,
Keveset gondoltam a múlt télre,
S végre tétovát vált a büszke tett,
És lett hitem voksolni a fényre.
Ott voltam és akkor is ott leszek,
Ha levelek rozsdásra fakulnak,
És lehullva bús búcsút intenek,
Szelek keringőjével a múltnak.
Ott leszek, mikor zizzenő avar
Takar lábnyomot, mint ezer tetem,
S velem ott lesz e mardosó fanyar
Zavar a szertefoszló rétegen.