Én,Bertold Brecht a fekete erdőkből származom.
Anyám a városba vitt,
Midőn méhében feküdtem. S az erdők hűvösségét
Megőrzöm magamban halálomig.

Az aszfaltváros az otthonom.Valamenny i
Halotti szentségét magamhoz vettem:
Újságokat.És dohányt.Pálinkát.
Gyanakvón, lustán és végül elégedetten.

Barátságos vagyok az emberekhez,
hordom mint ők a keménykalapot.
Azt mondom mind egész különös szagú állat.
S azt mondom nem számít én is az vagyok.

Üres hintaszékeimben néhány asszonyt
Ületek délelőttönként néhanap.
Godtalan elnézem őket s így szólok: A tiétek
Vagyok, de bennem bíznotok nem szabad.

Este férfiak jönnek.”Gent leman”-nek
Szólítjuk egymást milliónyiszor.
Lábukat felrakják asztalomra,
S”lesz még jobb sorunk is”-mondják. És én nem kérdem, mikor.

Reggel a szürkületben a fenyők vizelnek,
És férgük-a madárhad-jajgatásb a fog.
A városban poharamat ekkor hörpintem ki,
Eldobom a csikket s nyugtalan álomba zuhanok.

Könnyelmű nemzedék, ültünk, és azt gondoltuk:
Nem dőlhetnek romba fejünk fölött a házak.
(így építettük Manhattan szigetének felhőkarcolóit,
A az Atlanti Óceánt mulattató karcsú antennákat)
E városokból az marad, mi rajtuk átfütyül: a szél!
boldog, mert házainkat üresre zabálja végre.
Tudjuk, hogy előfutár mind,aki ma él,
És ki utánunk jön , nem méltó említésre.

A jövendő földrengésekkor remélhetőleg

Szerkesztő: Black

• RSS
• Facebook
• Google+
• Hírlevél

• Vers az oldaladra
• Ünnepi scriptek
• Verselemző
• Rímszótár
• Kvízjáték

• GyIK
• Linkelj ránk!
• Fejlesztői blog
• Partnereink
• Kapcsolat

• Citatum
  idézetek
• Eternus
  régi magyar versek
• Quotes