Bius1088 blogja

Most azon gondolkodom hogy írjak e... Mert ha elkezdem leírni hogy mit is érzek akkor egy hatalmas nagy maszlag lesz belőle... Főleg most.
Kellenek barátok? Vagy ők csak csalódást fognak okozni és még jobban szenvedsz tőlük. Mert barátnak adja ki magát és elrontod egy nagyon rossz húzással. Próbálsz rajta javítani de lepattog róla. Aztán máshoz menekül. És téged pedig otthagy a szarkupac csúcsán. Megváltozik és már nem is az akit megismertél. Nem az a srác akivel télen a hóban játszottál. Kakaóscsigát ettél a karácsonyfa alatt és kiverte a szádból a vaníliás szedres pitét. Agyon szúrkáltátok egymás oldalát és a legapróbb hülyeségeken is képesek voltatok órákig önfeledten kacagni. Meghallgatott és veled volt mindig. A legjobb barátok voltatok... És most mi történik? Itthagyott! Elment... És többé már nem ugyanaz a göndör barna fürtökkel díszített mackó akinek a karjaiban megnyugodtál ha baj volt. Aki még a legmélyebb pontjaidon is képes megnevettetni. Akivel az egész életet el tudtad volna hülyéskedni..... "Mert ami hideg az fáj! Kivéve a kolbász!" ... És eszméletlenül hiányzik! És most mondjam azt hogy féltékeny vagyok? Mert nem. Tényleg nem. Teljes szívemből örülök neki hogy végre boldog és egy olyan gyönyörű barátnője van amilyen én sosem leszek. De azért... Ezt pont nem gondoltam volna róla...
Vagy kellenek e barátok akik bele akarnak avatkozni a problémáidba és mindenáron megoldást akarnak találni rá? Minek szól bele... Ha tényleg fontos vagyok neki akkor magától is észreveszi hogy mindennél nagyobbat csalódtam benne! Nem kell segítened neki!!!
Vagy kellenek e egyáltalán személyek akik észrevesznek és foglalkoznak veled? Néha jobb csak magadban szenvedni és nem elmondani a világnak mennyire fáj ott belül az a problémagombóc. Mert lehet hogyha szavakba öntenéd akkor elveszne belőlük az a fájdalom ami valójában. Ha nem lennének emberek mellettem vagy csak simán átlátszó lennék akkor talán egyszerűbb lenne. Vagy nem.
Kellenek barátok akik El vannak foglalva azokkal a dolgokkal amik őt bántják és közben te csak egy lelki szemetesláda vagy? Szívesen vagy vele és nem tudod megállni hogy ne menj oda hozzá? De tudod hogy ha adódik egy jobb.. egy JOBB akkor úgyis vele lesz? Tudod hogy "ha nincs ló jó a szamár is" felfogással váltogat személyek között de te bármikor segítessz neki. Kell ő neked?
Kellenek e szülők? Akik nem értik meg hogy nem vagy tökéletes. Akik nem értik meg hogy nem vagy fémből.Miért kell mindenből viccet csinálni? Miért kell folyamatosan azzal szekírozni az embert hogy szerelmes? A legjobban fájó dolgokat kapom meg tőlük. Köszönöm.
De tudjátok mi kell? A szerelem! És nem érdekel az hogy a viselkedésétől a falra mászol. Nem érdekelnek az apró hibái. Nem érdekel hogy ki mit gondol róla rólatok. Nem érdekel semmi. Csak ő és a kék szemei. Ha hozzábújsz megnyugszol és végre nem akarod megoldani a világ problémáit. Csak ő van és te. Az ő szája és a te szád. Az ő lelke és a tiéd. És ennyi elég is. Bár legtöbbször az őrületbe kerget a felfogásával és a viselkedésével de mindezek eltörpülnek mert annyira szereted. Olyan mélységesen beleest a szerelem viharokkal és fájdalommal teli óceánjába hogy nem figyelsz másra csak fuldokolsz. De tudod hogy kell neked! Szükséged van a földhözragadtságára hogy visszatartson ha túlságosan gyorsan és magasan szállnál. Szükséged van a jelenlétére hogy biztonságban érezd magad. Szükséged van a lényére hogy értékesek legyenek a napjaid. Szükséged van rá hogy élhess!

Kedves olvasó! Talán most értél el arra a pontra hogy nem tudod mit gondolj rólam. Igazából én sem tudom. Pedig jó lenne. Van pár dolog amivel tisztában vagyok és azok összességétől valamiféle sötét köd lepte el az elmém. Hogy mit tudok?

-Életemben először mindennél jobban szeretek valakit!
-Kezdek rájönni hogy vannak még igaz barátok. Ha nem is 2-3 1 azért van! (Bár ha szerelmes akkor le sem szarja a fejem de lehet hogy én is ilyen voltam?) 
-Életemben nem csalódtam még ekkorát az egyik "barátomban". Lehet hogy ebben nekem is szerepem volt... Talán barátságunk kezdeti fénypontján (december előtt) nem kellett volna belemenni egy-két dologba és nem kellett volna csókolózni vele. Aláírom hogy nem a legtisztességesebb módon szakadt meg a kettőnk bimbódzani akaró kapcsolata de miért hagyott cserben? Szörnyen fáj és hiányzik. De hát.. Nem kellek már neki?
-A felnőttek többsége nem ismeri a gyerekeit.
-A szüleim nincsenek tisztában nagyon nagyon sokmindennel velem kapcsolatban. Például nem tudják hogy írok. Nem képesek felfogni hogy nem egy élő szövettel borított beprogramozható robot vagyok. Hanem egy ember aki tele van érzésekkel. És ezen belül még az ő lányuk is.
Hát körülbelül ennyi. De ez azért kiborító nem? Bár ki tudja. Lehet hogy valami üzenet van ebben. Ha megtalálom az összefüggéseket akkor jobb ember leszek? Bár nem hiszem hogy erről lenne szó...

Hát szép estét. Bár mennyire lehet ez szép? Mikor újra és újra arra gondolok hogy miért kell ezt nekem? Miért bántanak? Miért kapok ennyi rosszat? Ha tudnák... Ha tisztában lennének azzal hogy ez csak egy álarc egy színjáték... Most pedig jöjjön egy unalmas töriórai kis szösszenet:
 Belenézek ebbe a szikrázó vízre emlékeztető négyszögbeés nem azt látom akit szeretnék akit 5 éve láttam. Egy megtört esetlen fakó arc pillant vissza rám. Visszagondolok az elmúlt 1875 napra és már sós folyás is tarkítja elgyötört másomat. Mert ez nem én vagyok. Nem az a sziporkázó szőke tündér. Inkább egy depressziós senki. Felnézek a hátam mögött lógó fehér keretes fotóra. Ott én vagyok. Egy meseszép kislány mosolyog rám. Zöld kosztümnadrág és a hozzá való Mickie-egeres póló. Szinte arisztokratikusan vigyorog ott fent. Szőke derék alá érő haját most két copfba van befonva. Meseszép bőrén két kis rózsa virít láttatva hogy boldog. Visszanézek a tükörbe és már a vállam is remeg a zokogástól. Ki lettem? A hajam a vállamig ér és fakó. Kék szemem most fájdalomról és rengeteg sírásról árulkodik. A bal csuklómon undorító hegek. És ki hallgat meg? Ki ért? Ki lesz az én támaszom? Nekidől a falnak az én agyon gyötört árnyékom és lassan a földre ereszkedik. Most mindennél jobban vágyna egy ölelésre. Pár megértő szóra. Vagy csak mindennél többet mondó hallgatásra. De ezt nem érdemlem meg.Nem kaphatok ekkora kiváltságot.
 Hát ennyi volnék... Pedig jó lenne ha sírhatnék. De az álarc és a "színészi pály" kötelez.

Na újra itt! Mondhatni egyre jobban elegem van. A csalódások és a kétségbeeséseék remélem lassan betetőznek és kezdhetem előről. De vajon ez is úgy fog végződni mint a múltkori? Vagy az azelőtti? Vagy felmerülnek oylan kérdések hogy számít e ez egyáltalán valakinek? Hogy érdekel e valakit? Már belefáradtam abba hogy mindenki bele akar szólni az életembe. Hogy olyanok próbálnak meg irányítani és befolyásolni akik nem is ismernek! A saját szüleim sem ismernek! Senki nem ismer... Miért fáj az hogy egy senki vagyok? Mert eddig nem fáj. Eddig nem érdekelt! De most megváltozott valami... Én is akarok valaki lenni! Akarok barátokat! Akarom a gyógyulásom! Akarok életet! És a sok öntudatos egoista p/csát ez miért zavarja? Miért nem lehet mindenki egyenlő? Nem... Ez így nem a megfelelő megogalmazás. Miért nem lehetnek az emberek kicsit emberségesebbek egymással? Miért nem lehetnek kedvesebbek.
Hiányzik a barátom! Nagyon. Köszönöm neki ezt az eddigi együtt töltött időt! Köszönöm neki hogy életemben először tényleg igazán szerelmes lehetek! Köszönöm hogy vagy nekem szerelmem!
És kérdem én: Fáj ez valakinek? ÓÓ igen! A sok "NAGYNŐ"-nek azoknak akik irigylik hogy boldog lehetek. Aki tudják hogy emberileg senkik de mégis próbálnak kitűnni valamivel. Ők azok a tipikus "még nem tettem le semmit az asztalra de én vagyok már valaki!" című emberek. Ők tudják vajon hogy nem érnek semmit?
Köszönöm a szüleimnek és a húgomnak hogy ennyire nem ismernek! Annyira jó hogy semmit nem tudtok rólam de szekálni piszkálni azt tudtok! Ráadásul olyan dolgokkal amik teljesen belemásznak a lelkembe. Irányítani próbáltok pedig semmit sem tudtok rólam! És pont a párommal kell piszkálni? Könyörgöm! Miért az érdekel titeket hogy miylen színű a haja vagy hogy mi a foglalkozása? Oké.. 5 évvel idősebb. De fontos ez? Miben más ő? Miért nem lehet megérteni hogy szeretjük egymást? Vigyáz rám! Ő a tökéletes pár.
De már elegem van. Hogy belefáradtam e a küzdelembe? Nem! Soha nem is fogok. Néha még összezuhanok. Néha még véres lesz a penge. Néha még elfogynak a gyógyszerek itthon. De még itt vagyok!

Ez a nap is katasztrófális volt! Ez a hét is!  Már majdnem 1 egész hete nem láttam életem szerelmét ráadásul a felsőcsatári táncoktatás is egy csőd volt! Elegem van abból hogy a "Főnök" rajtunk keresztül akarja eladni magát. És még tudjátok miből van elegem? Abból hogy nem képesek felfogni az emberek hogy ennyi idősen is lehet érzelmileg érettebb az ember! Ma anya megtalálta egykét versemet és nem hitte el hogy én írtam. Ősznitén? Nem is akarom hogy elhiggye! És miért ilyen eszméletlenül szemetek egymással az emberek? Miért viselkednek egyes személyek ennyire gusztustalanul? Hová tűnt a bizalom és az emberséges viselkedés? Nem értem... Nem értem hogy miért kell így viselkedni. Miért nem lehet egy ember nyitott ősztinte és közvetlen a másikkal? Valószínűleg a fiktív környezet is hatással van erre. Bár ki tudja. Nem biztos hogy a világ romlott meg ennyire. Lehet hogy csak én várok el túl sokat? Már nem is érdekel. Nézhet bárki bármennyire antiszociálisnak az amit a mostani emberek művelnek egymással egyenesen undorító! Visszataszító hogy nincs becsület tisztesség kiveszett az emberekből az egymás iránti tisztelet. Sokan még magukat sem becsülik és tisztelik. Talán még én sem... Nem azért mert nem érdemlem meg. De most hétvégére leköltözöm nagymamámékhoz falura. Kiírok magamból mindent. Ezúton kívánok mindenkinek kellemes hétvégt és jó pihenést! (még mindig nagyon hiányzol szerelmem!!!! :( ♥ ) (és nagyon fáj a csuklóm... szégyen nem szégyen... ez vagyok én)