Bianco blogja

Ha önmagad akarsz maradni ebben a világban, szabad és gondtalan, küzdened, harcolnod kell untalan! Mert az élet bizony kemény, de ha oda a szenvedély-, csak akkor hal meg a remény. Az élet rögös útján eső mossa arcodat, köd borítja utadat, eltévedsz, s hazatalálsz, sírsz, és nevetsz, harcolsz, küzdesz, míg lehet.
Ne add fel, ember vagy, küzdened kell!

Néha jó a csend. jó egyedül lenni, gondolkodni, és visszaemlékezni arra, ami elmúlt. Elmerengni a jövőn és mosolyogni a jelenen...
Álomvilágban élni, majd felébredni..
...elutazni a saját világodba...Ott minden szép...
...minden úgy történik, ahogy te akarod.
Minden rajtad múlik.
Aztán felébredsz.
Felébredsz és rádöbbensz, hogy a valóság más.
Azt akarod, hogy minden úgy legyen, mint ahogy azt megálmodtad. De nem. Nem kapod meg. Küzdened kell, még ha fáj is, kemény és próbára tesz. De nem adod fel, túl egyszerű lenne, küzdened kell- mert ilyen az élet.
És mész tovább, bármi legyen is...

Volt egy lány, szelíd, barna szemű, szép volt és kedves, de szíve örökkön reszketett. Éjszakákon át hánykolódott egyedül, árván, míg reggel ki nem vetette az ágy. Egyedül feküdt, s egyedül kelt, magányára társat aligha lelt. Lelke üres volt, de szíve mindig hűen egy embert szeretett, gondolatai csak egy ifjú körül forogtak;  a fiún, kit szeretett, kinek szemében órákig elveszett. Nappal minden utcán Őt kereste, nappal édes álma Őt éltette- de hiába, a fiú a lány nevét szájára sem vette.
Egy csillagfényes nyári éjjel a fiatal lány szerelme arcát látta az égen. A kedves arc egyre közeledett, föléje hajolt, s fénylő barna szemét az övébe mélyesztette. Gyengéden, negédesen nézett a lányra, s egyetlen szót súgott a fülébe- a legeslegszebbet:
-Szeretlek- lehelte.
A lány már nem bánkódott, végre önfeledten nevetett, egy csapásra szebbnek látta az életet...
Aztán reggel lett.
A lány mosollyal az arcán ébredt, körülnézett, egyedül találta magát. De nem sírt. Nevetett. Nevetett, pedig tudta, csak egy múló álom látogatta meg. Mégsem szenvedett.
Teltek az órák, percek, megint este lett. a fiú megint eljött, a lány még boldogabbá lett. Szerelme ezen az éjjelen nem beszélt, csak ölelte, ölelte forró szeretettel, míg újra eljött a reggel.
A lány ziláltan felkelt, de nem érdekelte, hogy a víz is kiverte. Mosolyogva dőlt vissza az ágyba, és hagyta, hogy az álom után maradt érzés egész testét átjárja.
Elkövetkező napjaiban csak az estét várta, várta, hogy az éj leple alatt édes álma újra megtalálja, hogy a nyugalom álombéli kedvese karjában végre rátaláljon. A fiú minden éjen eljött, csókolta a lányt tüzes szenvedéllyel, míg a hajnal rá nem köszöntött keserű ébredéssel.
Ahogy teltek, múltak a napok, hetek, a lány egyre inkább rettegett. Félt, hogy úrrá lesz rajta illúziója; a fiú valótlan érzelme, amit a lány lelke teremtett. Egyre jobban rettegett, álmai csapdájába esett.
Egy éjjelen a fiú mégsem ment, a lány azonnal a nyomába eredt. Kereste, elment oda, ahol a fiú lakott, reszkető kézzel az ajtóra hármat koppintott. Nem kapott választ, hát újból megpróbálta. Léptek zaja hallatszott, az ajtó csendben kinyílott, mögötte egy álmos arc komoran így szólt:
-Mit akarsz?!
-Érted jöttem kedvesem!
-Értem jöttél?-visszhangozta csendesen.
-Gyere velem!- Kérlelte a lány, de mindhiába, elutasító választ kapott.
A lány a fiú szemébe nézett, de az nem volt kedves és meleg, mint korábban- most ridegség és keménység tükröződött benne.
A lány már nem értette, miért jött el érte, csendbe, gyengéd választ remélve, reszkető ajakkal rebegte:
-Szeretlek!
-Tűnj el! Nem akarlak itt látni!- felelte a fiú megvetően.
Szavai tüzes nyílként hatoltak a lány szívébe, ki még egy utolsó pillantást vetett kedvesére, szép szavakat remélve. A fiú nem látta a lány esdeklő nézését, a lány már csak a becsukódó ajtó keskeny résén hallhatta a fiú gúnyos nevetését.
Ezen az éjszakán először érzett olyan fájdalmat a lány, milyet egy álom nem is adhat talán. Lába dobogása csak keserves zokogásába veszett bele,  ahogy zihálva futott haza az augusztusi éjjelen.
A város templomának harangja éjfélt üthetett, mikor a lány megtörten az ágyára fekhetett. Szeme égett fájó könnyeitől, keze reszketett az este gyötrelmétől.
Fel akart ébredni. Újra látni akart a hajnalban az ablakon beszűrődő fényt, azt kívánta, bárcsak véget érne rémálma. De hiába várta, a remélt ébredés nem köszöntött rája.
A pirkadat nem ébredéssel fogadta a lányt, könnyei már elapadtak de fájdalma nem csendesedett. Némán nézte a felkelő nap sugarát, de a reggel nem hozott megnyugvást.
Szeme ismét könnyben úszott, néhai boldogsága egy csapásra szertefoszlott. Fájón, remegve ismerte fel- valóságvolt az éjjel minden keserű perce.
A város még csendes volt, mikor a lány a harmatos fűben futott. Előtte lebegett a fiú megvető tekintete, fülében csengett annak gúnyos nevetése.
A kora hajnalban munkába indulók nem láthatták a lányt a zavaros ködben, ki most megállt, s azt suttogta csöndben:
-Ég veletek.
Remegő lábbal a hídra fellépett, tudta, ezúttal nem tévedhet. Utolsó szavait suttogta a szélbe: ÖRÖKKÉ SZERETLEK!- s csak így ugrott a mélybe.
(Polczer Bianka)

Várok. Várok a semmire, és élvezem az utolsó percet ami még összeköt veled.
Nem feledem a neved, tüzes csókod, és a kék szemed
Csak azt akarom hogy tudd, szeretlek...aztán kimondom; ég veled.

Félek.
Rettegve a semmibe nézek.
Kereslek téged, magamhoz húzlak
szorítalak, mert ereszteni félek
Szoríts te is, kérlek.
Nézlek. szemedbe nézve félek.
Félek.
Lelkedbe tekintek, látom, szeretsz
szorítsd most jól a kezem.
Szívünk együtt dobog, érzed?
Bennem mégis szorongnak a könnyek
Még egyszer szorosan ölellek...
De itt az idő.Mostmár ellöklek, elengedlek végleg.
Ne nézz rám. menj.Nem kellessz nekem
-mert szeretlek. szeretlek.

/2008. december 1. 19:46/