Olvassák a művemet, sajnálnak, ez történt veled? Flaubert-rel felelhetek Bovaryné én vagyok. És én vagyok a húszéves, a százéves, a gyászoló, a szomorú, a szerelmes, a csalódott, a csintalan, a bíráló, a tükröt tartó. Szóval minden, mert megtehetem, enyém a Világ átélem, ízekre szedem. Gondolkodom, elandalodom, és írok, írok, amíg bírom.
Szürke házak – mint óriások állnak a lakótelepen, rideg falukon repedésük az egyetlen díszelem, tömegesen élnek bennük - mint ketrecükben a nyulak - 1o-15 négyzetméter amin boldogulhatnak, most ez is veszélybe került - életük, a lét a tét - oda munka s jövedelem, Istenem, mi jöhet még?
Igen férfi és nő - megtalálva egymást - elkezdenek együtt egy utazást élni vágyak bőröndjével remények hadával érkeznek az első nagy találkozásra, hogy milyen lesz éltük mért kerülnek össze, lesz e boldogságuk az a sors nagy titka. És ha „végeztével” elkészül a leltár csodálkozva nézed mindig boldog voltál szeretett valaki s te tudtál szeretni bírtál adni – kapni örömet nyújtani - segíteni máson - mosolyogva merhetsz a tükörbe nézni, a társad szemében szerelmet keresni mert még ott van benne - tán kopottabb fénye - ahogyan először nézett a szemedbe….
Egy duzzogó kisegér - sajtot kap ha ideér - a bajuszát mozgatja orrocskáját forgatja, száját a dac szorítja oly mérges a világra mert párja megváltozott frizurája nem aratott sikert nála….
Vers