Szaggatott szivárvány

Ôsz van

A parkba bokáig érô levéltenger,
melyet naponta
hiányoddal gázolok át.
Lecsonkolt ágként vészeltem át
minden vihart, s minden átkot.
Álmomban fájóan kapaszkodom beléd.
Még olykor átsodor rajtam emléked,
mint becsukott panel-ablakomon a szél.
Még hallom hangod
itt maradt foszlányait..
Éjjelente magányom kávátlan kútjába zuhanok.
Takaróként rám szakad
ezüst lepelként a Hold,
sebzett madárként a csillagok.

PÜNKÖSD 
"Nem lehet letörölni 
arcunkról 
az ujjászületés örömét" 

Szines szárnyú pillangók szárnyán, 
szárbaszökkenő kalászokkal 
közelít a nyár. 
Szentlélek napján 
eleredt, esett az eső. 
Felfrissült: - 
füvekkel, fákkal, 
e tavaszvégi táj. 
Aranypalástos angyalok hozzák 
pirosló virágokkal a pünkösdt. 
Előbújtak a zöldszoknyás bokrok alól 
az ünnepet köszöntő gerlicék. 
Felzengtek 
a hívógató harangok dallamára 
a végnélküli öröklét örömei. 
Boldogan harsogott bennünk 
a Szentlélek születését 
éltető édeni ének. 
Az ünnep megszentelése után 
megindultunk magasztos lélekkel, 
arcunkon örvendező örömmel. 
Lelkünkből nem lehet 
kitörölni e gyönyörű 
pünkösdi ünnepet. 

HÁROMÁGÚ SÍP
(A Költészet Napjára)

József Atitila születésnapján, 
a békási sínek mellett
írom e költészetnapi verset.
Száguldanak oda-vissza a szerelvények
tôlem karnyújtásnyira lévô
Nagy László háza,
Szécsi Margit nyitva felejtett ablaka alatt.
Versbéli képeim,
Szabadon hánykolódó
hasonlataim között,
rájuk gondolva, megszólaltatom
az Ô hangjukon...
e háromágú sípot.
Fôhajtással köszöntöm,
mindhárom
évi-magasságokban lebegô költôt.
Ôket magasztalva,
magamban mormolom
e születénapi verset.
Ma is ugyanúgy érkeznek: -
Öcsödre, Iszkázra, Óbudára
a tavasz hírnôkeként,
a kikelettôl mámoros madarak.-
Ôk hozzák csivitelô csôrükben,
verseitek dallamára
a megújhodás kavargó énekét.

RAJTUNK AZ IDŐ 

Ágról szakadt, araszoló létünket 
titkon talonba teszi 
s boldogan bezsákolja az Idő. 
Éber éjszakáink alatt, 
vonyító kutyáink. 
karcsú kifliként 
harapdálják a Holdat. 
Hűséges társainkkal virrasztunk 
a mindig megújuló csillagok alatt. 
Égre tárulkozó 
sajgó sebeink fölött 
fanyalog rajtunk a világ. 
Mágikus mókuskerékként 
forog vélünk az időkerék. 
Szédült szomorúsággal őrli 
maréknyi létünket az Idő. 

KÖSZÖNTŐ HELYETT 
(Hatvan éves költő barátaimnak) 

Már hatvan éve,- 
távoli és közeli elődeink 
kopott utcaköveit koptatjuk. 
Versírás közben, 
az éjszakák fekete tenyerén, 
artistaként egyensúlyozunk. 
Sokasodó soraink erdejében 
vasderes csődörként 
elvágtattak vélünk az évek. 
Az éj csillag-palástos 
paripáinak ezüstös 
kantárszárába kapaszkodunk. 
Váltott szemüvegeink mögött, 
szarkaláb-keretes képernyőinken, 
hunyorogva távolodik a tenger. 
Az évek göcsörtös gerendáiból 
tutajt ácsoltat vélünk az Idő. 
Védtelenek vagyunk, 
mint magukra maradt fészkükből 
kipottyant madárfiókák. 
Megriadt 
tutajosként hánykolódunk, 
mint vízre zuhant farönkök, 
a harmonikázó hullámok gerincén. 
Megszállott matrózként:- 
dér ütötte fővel, vigasztaló verssel 
pirkadatig partot érünk. 
Hatvan évesen, 
vénülő táltosként tapossuk 
a partra sodródó habok 
mindig megújhodó szépségét.