My Own Sphere

Csak egy mosoly, egy érintés
S még fáj
Egy gondolat...
Úgy elmondanám!
Még várj!
Lassan elmúlik minden,
Felkel újra a nap -
Kimondhatatlan és félig kimondott szavak -
Lelkemben sürgető érzés fakad,
Hogy tán nem lesz idő,
Nem lesz pillanat,
És örökké itt marad,
Pedig neked szól: a gondolat.

Érzed? A lelkemre pecsételted magad.
Úgy létezel bennem, akár önmagam.
A szíveddel érzek, lélegzeted a sóhajom.
Saját részemként viszlek téged utamon.
S miként borostyánkő rejteget apró csodát,
Magamban tartalak örökre, egész létemen át.

Fénypont csillan meg előttem,
Apró tükörkép egy vízcseppben.
Csepp-tükör-szilánk, fénylő kis varázs,
Akár a kandallóban izzó parázs.

Tágra nyílt szememben a fák
Ágaskodnak, egymást ölelve át.
A felhőtlen, indigó égbolton a Nap
Már nyári forróságot tartogat.

Körülöttem minden lélegzik, lüktet,
Az elemek harmóniájából illat ered,
Parfüm. Némi tölgy, fenyő és gyanta.
Valódi, tömény erdőillat-esszencia.

Itt, hol oly egyszerűen szép minden,
Itt, hova válaszokat keresni jöttem,
De már elveszett minden kérdésem
A tavasznak és nyárnak metszetében.

Mindent felemészt az éjszaka lassan,
Mint a sötét anyag az univerzumban.
Fátyolt borít álom-erdőmre a változás
Csendes, szükségszerű megnyilvánulás.

Felébredek, óvatosan kinyitom a szemem,
Megszokott létforma, tárgyak körülöttem.
Már tudom, hol jártam ezen az északán,
S hogy e mennyei hely mindig visszavár.

Milyen magányos tud lenni az éj,

És hűvösen kegyetlen a hajnal!

Érzések fojtogatnak szellemujjaikkal.

Azt akarják, sírjak, mert úgy könnyebb,

Ha kitör belőlem minden fájdalom.

De én néma és könnytelen vagyok.

És csak az Isten hangja, a belső suttogás

Ad olykor némi aprócska fényt.

Azt súgja várjak, várjak még,

Nem némaság ez, csak hallgatás,

Majd elmúlik, miként az évszakok.

S mint minden, ez is csak múló állapot.

A mindenségnek csak egy pillanat,
Nekem végtelen utamon
létemnek része lett.
Időtlen időkig őrzöm majd a titkot,
Mely szemedből ragyogva
szememnek tükre lett..