Száz év és egy pillanat

 
 
Száz évet átaludtam,
mint sarki zuzmó a jég alatt,
közben semmi sem zavart,
se a hóvihar, se a sarki fény,
fogta a kezem a csend,
és csak a magány járt felém,
emlékszem, elmúlt éjfél,
amikor először leültél elém.
Pedig nem vártam rád éppen,
nem jártam kint már régen,
és több ezerszer álmodtam
ugyanazt a különös mesét,
de az az egyetlen pillanat
száz év magányt is megért.
 
Száz év alvás után,
mézédes volt az ébredés,
és sokáig nem zavarta semmi,
a valóra vált Grimm mesét,
de egy esős nap reggelén,
cérnaszálként szakadt szét
az eltéphetetlennek tűnő
bíbor-bársony szív-kötelék.
Pedig nem vártam rá éppen,
még nem jártunk régen,
talán nem vigyáztunk eléggé,
és túl hamar véget ért,
de akár ezer évet átaludnék
 még egy ilyen pillanatért!