Asztor blogja

   Rózsakert – a perc örök

Sziget, rózsakert, hófehér padok,
Két kezem gyengéden öleli a napot.

Lágy meleg napsütésben, a szívem ragyog.
Vágytam e percet, e napot.

Mélyen beszívom illatod,
Őrzöm a pillanatot.

Hallgatom a csendet,
Most is benne vagy,
Szívemnek,
Lelkemnek vágya vagy.

 Köszönöm a véleményed, megtisztelő.

 A lekem élete a vers. Jó ha olvasható és érthető más számára is.

     Templomok árnyékában

Templomok árnyékában halk szavak,

Felidéznek egy szót, egy grimaszt.

Kérdést mely bánt s talán goromba,

Nekem fáj, Neked ostoba.

Felkavarja a lelked, s valami elszakad,

Ballagunk lehajtott fejjel, az őszi fák alatt.

Mellettem jössz, távol vagy, érzem,

Ijesztő, ahogy belül vérzek.

Ketten egyedül!

Hideg szél és ezernyi gondolat.

A búcsú halk isten veled.

Nem ölelsz, talán épp nem is szeretsz!

Kérdés a mában,

Mond, hiszel-e még a szavam súlyában?

Templomok árnyékában.

Ma felraktam egy régebbi versemet. Kérnék véleményt Tőletek, ha felkrül és olvasható. Sretem és ma is él.

 Vágyam 

 Add magad,

S hagyd magad szeretni.

Jó lenne veled boldognak lenni.  

Hegyet mászni, moziba járni, tó vizébe kavicsot dobálni.

 A tengerbe messze beúszni,

Csendes nyári estén, a parton összebújni. 

Lángok fényénél egymás szemébe nézni.

Zenét hallgatni és az ütemre lépni.  

Fotókat rendezni és albumba szedni,

A közös élményeket újra meg élni. 

 Fogd meg a kezem, s gyere velem.

Csak erre vágyom, kedvesem.