AsztRika blogja

Mikor reggel kinyitod szemed,

s napod számba véve

akaratlan bekúszik arcom,

s tükörként veri vissza

lelked gyengeségeit.

 

Mikor félelemmel teli lelked,

öntudatlanul is nevemet kiáltja,

s tested reflexként reagál e szóra.

 

Mikor ujjad önfeledt táncba

kezd telefonod billentyűin,

de lelked hívása mindent megelőz,

s már ott is a nevem.

 

Mikor tudod, napokon át

csak hangomat hallhatod - …de ez kevés!

Hát lehívod szerelmem erőit,

s lelkem csatornáin át feltöltöd szíved.

 

Mikor gyötör ezer kétely, s érzed megnyugvást

csak vállamon találsz.... - De nem lehet!

Nem lehet, mert bűntudatod gátat szab Neked.

Gátat, mely áthatolhatatlan erődként véd

szerelmem hullámai ellen.

 

Mikor eljön a nap, eljön az a pár édes óra,

s testünk reszketve hálálja meg minden érintésünk.

 

Mikor, bár gyengéden csókolod le könnyem,

de mégis hidegen távozol tőlem…

Nem rohanok… - mondod.

De bár tested még ajtómon belül,

lelked, szíved már fényévekre messze.

 

Mikor Sorsod fenyeget,

s rögös útvesztőkön át

utad nálam keresed.

 

Mikor éjjel lehunyod szemed,

s belső világod mámoros képeit nézve

idézed fel kezem, s szám minden érintését,

de álom és valóság összekeveredik,

s bár a kéj hullámain utazva

merülsz álmaid tengerébe,

de gyönyöröd csúcsán karod valaki MÁST ölel.

 

Mond, mit jelentek akkor Neked?

 

 

 

Budapest, 2007. június 12.-13.

Mit is mondhatnék rólad?
Másnak csak egy nap,
de nekem, menny és pokol vagy.
Reszketve várom jöttödet,
pedig tudom, oly rövid lesz.

Rövid... alig két óra,

míg enyém vagy,
míg ragyog a Nap,
míg bőröm bőrödhöz tapad,
míg karod lágyan átkarol,
míg testem remegve válaszol.

Lángra gyújtasz, s el is égetsz,
de nem a pokol tüze ez.

A gyönyör lángja nyaldossa testem,
kisimítva lelkem ráncait.

 

Budapest,  2006.11.26.

 

 

Sose fogom elfogadni félelmed,
mely olyan távol tart tőlem.
Csak táncolunk itt,
egyet előre, hármat hátra,
s nem egy zenére dobban szívünk.

Én mennék, Te maradnál.
Én vinnélek, Te nem hagyod.
Én úsznék, Te visszafogsz
Én úgy érzem, meghalok.

Budapest, 2006.11.26.

Itt vagy velem…

itt fenn, ebben a virtuális világban,

mely mindent kibír, mindent elvisel,

mindent lehetővé tesz, s elhiteti Veled,

Te vagy az Úr!

 

De ki is? Melyikünk is az?

 

Most NÁLAM vagy…

ez már fizikális, nem virtuális…

itt már mozdulni kell,

nem elég a szó,

a szavak, melyek oly sokat ígérőn

villództak a képernyő fényében éjjel,

mikor Te OTT – én ITT…,

s próbálgattuk egymást szelíden.

 

Most NÁLAM vagy…

csak ülsz, nem szólsz,

várod, én beszéljek.

 

Istenem add! egy mozdulat,

amiben megkapaszkodhatok,

s elindulhatok felé...

 

És nem mozdul…

 

Csak a szeme szól… „gyere…”

de olyan halkan, alig hallom,

s megbénít csendes sikolya.

 

Így maradnak a képek…,

melyek itt futnak agyamban szüntelen.

Látom...

látom, ahogy öledben föléd magasodom.

Hát ettől félsz?

Ijesztő lehet! …de már nem érdekel…

csak a szemeid, s bennük a vágyad,

melyhez ma nincs kezed, s tested…

 

Hát engedd, hogy én fedezzem fel,

mit rejt a mély, mit üzen két szép szemed,

melyben elveszhetek,

had ússzam tovább, s fedezzem fel nedves,

forró érintéssel gyönyörű szád minden zegét-zugát…

 

 

Mert innen már nem kérdés

ki kicsoda? ki, kit csábít el?

csak a vágyak vannak…

kielégülésre várnak!

szelíden? óvatosan? vadul? hevesen?

Nem mindegy?!

 

Csak jó legyen, nekünk!

Hisz végre egyek vagyunk.

 

Egyek a világmindenség ezredmásodpercében,

mely akkor, ott maga a Világ, a fény, a gyönyör….,

s a végén a sikoly, mely már oly hangos, oly boldog!

 

 

 

Bp. 2006. november 01.

 

 

Hogyan tudnám feledtetni Veled,

az elmúlt majd kétezer évet?

Hogyan tudnám feledtetni Veled,

azt a régi rossz emléket?

Hogyan tudnám feledtetni Veled,

félelmed, mely megbénítja lelked.

Lelked, mely oly mély, s oly végtelen,

melynek leheletétől megretten értelmed.

 

Tudatos és tudattalan...

Mily harc, mily csata dúl Benned?

Mily ádáz emlék töri meg utad szüntelen?

Utad, mely hozzám vezetne,

s melynek végén gyümölcse teremne.

Utad, melyet felfoghatatlan vágyak köveznek,

s bitumen-szagú félelmek festenek.

 

Te ragacsos, nyúlós, forró, fekete,

gőzök-gázok elegye!

Mondd!

Hogyan takaríthatlak le?

Hogyan moshatom az emléket tisztára?

Mily nagy lehet még felejtésének ára?

Mondd!

Mennyit fizessek még?

Lelkem hány darabra osszam szét,

hogy mérhetetlen étvágyad kielégítésre leljen?

 

Nem bírom tovább, mit tőlem követelsz!

 

Hiszem, hogy van...,

lesz egy jobb idő számunkra,

mikor majd útjaink egymásba folyva,

egyként haladnak tova a végső cél felé.

 

De nem most!

 

Előbb feledtetnem kell Veled,

a tajtékos hullámok végtelen erejét,

melyek egykoron szerelmünk tépték szét...

 

De hisz’ szerelmünk örök!

Csak találkozásaink botladoznak újra és újra

itt a fizikai lét dimenziójában,

hol gúzsba köt a test, s a megfelelni akarás maga.

 

Hát segíts!

 

Hogy feledtetni tudjam Veled,

az elmúlt majd kétezer évet,

s megmutatni, mily gyönyörű a lelked!

Budapest, 2006. november 21.