AstonVilma blogja

hónapok óta csend van körülöttem.
valójában nincs időm életet lehelni a szavaimba,
nincs időm másnak lenni,
mint amit az élet rám szabott, mint egy rossz érettségi öltönyt.
legtöbbször zenét hallgatok, szomorkás dallama édes álmokba andalít, bár éber vagyok...
így megy ez már, ki tudja mióta...
valami hiányzik.
néha lemegyek a balaton partjára, hallgatom a víz ismerős-lágy csobogását - mégis idegen ez a hullámverés!
vajon hová tűnt apró boldogságaim bódító illata?
vajon ki fogja visszaadni megtisztult lelkemnek, az öröm könnyű nyelvét?
egy fuvallat?
mindketten holmi titokzatos vágányokon keringtünk, bolyongtunk éveken, évtizedeken át, míg egyszer csak egymásra találtunk.
most is csak dadogni tudok ,ebben a levélben, ahogy felidéznem a pillanatot, amikor megpillantottalak; hogy felbolydult bennem a mindenség!
s mégis egyszerre micsoda csend és nyugalom vett körül! randevúra invitáltalak, elmentem érted és te - igaz késő este - eljöttél hozzám.
bár más események mögé rejtettük magunk előtt is az első találkozásunkat, dobogó szívvel mentem eléd...s az autó lámpáinak fénye végignyalta a száraz aszfaltot... már akkor izzott körülötted a levegő. a ház bejárata előtti lépcsőn álltál és igazából én csak akkor láttalak meg... bár, utólag tisztáztuk, hogy találkoztunk már.... csak elmentünk egymás mellett...
de akkor ott a lépcsőn valami történt.
láthatatlanul.
életemben először.
életemben utoljára.
akkor, ott, egyszer.
(s jól tudom, soha többé)
megpillantottalak.
megszűnt minden ami körbevett, csak te voltál. a csendembe behallatszott néhány hangfoszlány, irreleváns, kiszűrve... nem kell,... feléd indultam, nem ismertelek, kezed adtad, hűvös üdvözlésed mögött kerestem a tekinteted. szemed perzselt, mintha keresett volna valakit bennem.

egy fuvallattal érkeztél.

egy fuvallat, amely belefújt téged felnőtt éveimbe, mint egy fiatalkori nyári emléket, nyughatatlan akarom-vágyat, felhőtlen boldogságot, mosolygó hétköznapokat... megérkeztem hát.
rád találtam? hmm... s aztán jött, ami jött...
te ma sem érted ezt az erőt.
de én köszönöm neked. megtanítottál arra, hogy létezel.

az ellentétek fény-árnyék játéka ma szédíti az emlékezetem.
a valóság belebámul a múlt torz tükreibe.

Most némiképp zavarban vagyok, amikor arra gondolok, hogyan kellett szembesülnöm azzal, hogy neked nem az én negyvenévem valósága jelentette álmaid netovábbját.
Bár, az is igaz, sohasem hittem, volna, hogy nekem ezt levelet egyszer majd meg kell írnom. De megírom, s mint ezután majd mindig, keretbe teszem, nem írom rá az a kedves általam nem ismert neved. De biztosan tudom, hogy egyszer eljut majd hozzád.
Hmm... ha valaki azt képzelte, hogy az érzelmeink vihara utáni csöndben, hagylak hangtalan elsuhanni a végtelenbe, az tévedett. Sem engem, sem téged nem ismert.
Most, most szeretnék nagyon egyszerű lenni. Hogy amit elmondok, ne legyen himnikus, csak tényszerű, bár ebben sem vagyok bizonyos. Hiszen tudod, hogy a dadogás is több gyakran, mint a folyamatos beszéd, egy pillantás több lehet, mint egy órákig tartó randevú hideg emlékképei.
Hitelességed az, ami újra és újra feléleszti bennem a reményt.
Tudod, az asszociációk szeleburdisága elképesztő. Egyfajta mozaik vagy álom : egyszer csak képpé áll össze bennem, csodálatos egységgé kerekedik.
Rohannom kéne feléd, száguldani... s elképedek, hogy az autóban nem találom a pedálokat....
A visszapillantó tükörben látlak..pont olyan vagy, mint azon a kis képeden, amit annyira szeretek..sokat nézem és folyton rád gondolok.
Száguldjunk hát a bizonytalanság felé! Bennem két szó kergeti egymást : "már" és "sietni". hmm..milyen baromság, de hisz sietek!
S vajon odaérek-e?

Tudom, hogy ebben a prológban olyanokat fogok elmondani, amelyek a későbbiekben vissza-visszatérnek...talán részletesen boncolgatni fogom őket.

Úgy mondják, hogy az ismétlés szabálytalan az irodalomban...sőt..tilos.
Szerintem baromság. Hisz az ismétlődő alapvetések köré épülhetnek csak új és új variánsok. A megismerés egyik legmélyebb törvénye : az ismétlés.

Rólad írok. Nem tudom ki vagy. Létezhetnél.

Goethe azt mondta Voltaire-ről, hogy mindig kéznél van a tehetsége. Nálad mindig ott volt a megfelelő mondat. Hihetelen és pontos magabiztosságod soha nem hagyott el. Most mosolygom, hisz keménységed sokan nagyképüségnek tartották, pedig egyszerűen csak felületesen ismertek. Vagy sehogy. Nem abban mérted a barátságot, ki hányszor hív fel, hány mailt ír naponta neked. Ennél bonyolultabb mértékegységed volt : szeretettel forultál azok felé...akik ma már biztosan érzik, hogy hibáztak a megítélésedben..elhamarkodottak és bántóak voltak. Hmm... igazán kemény és dacos csakazokkal voltál, akiket igazán becsültél. Ott láttad értelméd lázadni a korlátoltság és igazságtalanság ellen. Lázadás. Lázadó voltál, a szó klasszikus értelmezésében. Csapongó, szédületesen könnyed, üde és ... hmm... milyen igaz!!

Lehet, ha művész lennék...mondjuk festő - megfestenélek... ha szobrász..- brozba öntenélek... de én csak írni tudok rólad...

Tudod..ahogy megigértem)))