Any007 blogja
Fájdalom
Tépj szét fájdalom,
Elemészt a bánatom!
Máshol vagy.
A lelkem megfagy,
Már talán soha el nem olvad,
Éles jégvilágom,
Tépj szét fájdalom.
Tépj szét fájdalom,
Elemészt a bánatom.
A lelkem beteg,
Más nem menthet meg.
Kerestelek
El nem érlek,
Elveszek, elveszek.
Szenvedek, szenvedek.
Tépj szét fájdalom,
Elemészt a bánatom.
Talán csak kinevet?
Nem keres,
A lelkem sebes,
rettegek, hogy mondjam el, ha nem lehet.
A szívem egyre gyengül,
Az elmém megőrül.
Tépj szét fájdalom.
Ne legyen több bánatom!
Oázis
Magasak a falak, csend van, csak távolról hallatszódik a készülődők sürgése forgása. A falakon képek, egy hercegnő talán, mosolygott, minden képről boldogság és öröm sugárzik. Egy hatalmas boltíven át egy kis udvart pillantottam meg, az udvaron egy festőt, amint éppen fest és sír. Sírva egy mosolygó arcot fest, ugyanazt az arcot, ami a folyosókat díszítette.
- Miért sírsz?- kérdeztem.
- Te ki vagy? Mit keresel itt? Nézett rám zavartan…
- Ne haragudj, én csak… El akartam menni, amikor …
- Várj, maradhatsz.
Órákon át festett, sokáig figyeltem, majd megkérdeztem:
- A hercegnőt fested?
- Minden nap, ezt teszem, mondta, majd elfordította a tekintetét, a hercegnőt festem minden egyes nap már 1 esztendeje.
- Sokszor látod a hercegnőt?
- Egy ideje már csak emlékezetből festem őt, de korábban sok órát töltöttem a közelében. Csak akkor vehetem el őt feleségül, ha meg tudom festeni azt, amit csak az lát, aki szeret. De hogyan festhetném meg azt, ami kifejezhetetlen?
Ekkor érkezett hozzánk egy kedves hölgy, engem elhívott magával.
- Már mindenhol kerestük kedvesem, a hercegnő várja, kérem, most jöjjön velem.
A hercegnő nem hasonlított a képekre, szomorú és szürke volt az arca, nem mosolygott. Arra kért üljek le.
- Azt mondták nekem, talán egy idegen országból jössz, és nem emlékszel ki vagy. Ha szeretnéd, itt maradhatsz velünk.
- Reggel eszembe jutott valami…, a folyósón sétáltam, a festményeket néztem, majd találkoztam egy festővel. Ahogyan rólad beszélt, eszembe jutott valami, egy álom. Egy hajón utaztam, vihar volt a tengeren. Emlékszem egy tekintetre, egy vágyott tekintetre.
- Viharba kerültél?
- Vihar volt, egy érzésre emlékszem, nagyon féltem, és egyedül voltam, a tömegben, senki nem figyelt rám, mindenki másfelé nézett. Én kerestem egy tekintetet, egy bátorító tekintetet, a szeretetet egy kedves pillantásban, már olyan régen keresem, s vágyom valamire, ami a viharban oázist varázsol a szívembe. Talán csak álom még ma, de talán holnap talán felébredek magányom rémálmából, a viharból, amit néha úgy érzek, nem élhetek túl, mert gyenge vagyok, és a vihar nagyon erős. Mégis egyre, újra s újra remélek, láthatom majd a szeretetet a tekintetben, amire vágyok.
- Én is szeretnék újra mosolyogni, mondta a hercegnő, tudnom kell mi lehet a szerelmemmel, nem tudok róla, nem láthatom, nem tudom merre induljak. Csak körbe-körbe járok, várok, újra indulok…. Egyre fáradok.
A hercegnő velem tartott egy sétára, mindenhol az ő arca a falakon, nem a saját szépsége miatt csillogott a szeme az örömtől, ahogyan a képeket nézte. A képek mögé nézett, meglátta önmagát, ahogyan a kedvese látja őt, majd a boltíven át ő is meglátta a férfit, most nem festett, könnyeit törölgette a vászonnal. Bántotta, hogy nem tudja megfesteni a kifejezhetetlen szépséget tökéletesen, úgy amint ő szeretné, mert bármennyire is festené őt, szépnek, jónak, érzi, hogy a szerelme több mindennél, több annál, mint ami megfesthető. A könnyes fehér vásznat keretezte be, majd helyezte a vár fő dísztermébe, mint szimbólumot, ő a könnyeit „festette” vászonra, mint túlcsorduló szeretetet, az iránt, aki több mindennél. A hercegnő közelebb lépett a képhez, megsimogatta a könnyes vásznat, a festőre nézett és ezt mondta: A kifejezhetetlent nem lehetett volna kifejezni máshogy, csak a vágyódással, hogy megfesd, hogy meg akard mutatni, ezek a könnyek pedig talán mégis engem ábrázolnak. Engem, mert legbelül, lényegemben sírok a mosolyom mögött, mert hiányzott a megértés, a meglátás, megérzés, hogy ki vagyok én, és hogy valaki vágyjon az után, hogy megmutassa. Az irántam való szeretetedben válok azzá, aki vagyok. Az élet a szeretet, a kölcsönös szeretet, amikor felfedezni vágyunk a másikat, és arra, hogy felfedezzék kik is vagyunk valójában. Szeretni akarlak, veled akarok élni, mert azt hiszem, hogy azért születtem meg, hogy neked szeretetet adjak, és a szeretetedben képessé váljak a mosolyra, a szívből jövő mosolyra, a könnyek helyett. A szomorúságot, a gondokat a világon, a viharokat csak a szeretet szüntetheti meg, az egymás iránti szeretet az oázis a világban, legyen akár akkora is a vihar körülöttünk, amelyben már - már attól félünk elveszünk.
- Te jól látsz engem, most ezért könnyezek én is, túlcsordul a szívemben a szeretet irántad, én is látom, érzem a ki nem fejezhetőt benned. Megcsókolta a könnyes vásznat, majd átölelte a festőt.