Andicsek blogja

Barna szemtükröm édes ölbe fogták,

eltitkolt vágyam,oly szépséget csodál, 

kinek arcvonásait nem rontják

múlt-karcok,s álom-szőtte fényben áll.

Nem tudom,hol ásott árkot az idő,

mi az érzelmek lelkét megöli.

Bárcsak reám hullna bágyadt lombeső,

nem látnám, hol szenvedély romjai.

Érzéki érintés, öröktől fogva,

s egymást ölelve lennénk hű fogoly,

mintha gyönyör-kelmébe bújtunk volna,

nem lelne reánk többé bánat,sehol.

Szerelem-tűz,mi nem csitulna,csak a

csók gyümölcse éltetne,s zamata.

Szellő fonta, szél sodorta,

feje búbján kóc lóbonca,

pipacs-piros csöpp kalapja,

pitypang-felhő csücsül rajta. 

Arca mint a kerek alma,

orra mintha krumpli volna,

szája mint a dinnyehéja,

szem-csücskéig ér mosolya. 

Fodros ingén napraforgó,

nyakkendőjén kis pillangó,

pantallója bokáig ér,

nadrágszíja virágfüzér. 

Surranója harmatos zöld,

fűszálból köt cipőfűzőt,

Kiskertemben levél-hintán 

vidáman ring csalafintám. 

Majd az eper mögé bújva 

elpilled a csepp manócska.

/ Henci - Nócinak /

Mint magányos öreg tölgy, kinek a tavasz
érintése fájdalom és nem vigasz,
egyedül áll a földbe gyökeredző
lábait mélyre rejtette az idő.

Megdermedt arcán gyűrött ablak-szemek
a mély-tiszta égboltra tekintenek,
hol a hold árnyékába bújó csillag
a  magára-maradt házra könnycseppet hullajt.  

Ott élek, hol egymást ölelő bokor
fut kopott kerítésem lába alatt.
Fáradt lécek közt arany-szín lonc szalad;
ablakomban bíbor muskátli fodor.
Ott,  hol tej-rügyeket ont a liliom.

Ott élek, hol borostyánba zár az idő.
Májfoltos kézfeje görcsbe rángva jár ,
levél-tenyérbe bújt szentjánosbogár.
A hold arca előtt szótlan keringő,
titkokat rejtő, táncoló fénysugár.

Ott élek én, hol az őszinte szavak
szeretet-kelyhet, virágot bontanak.

Búzavirág az égbolt arca 

hol hervadt virágom fakad 

lábnyomod fénylő gyöngysora 

takarja be árnyékomat. 

Nap melege érintésed 

mély sebet ejt bőröm alatt 

dallamunk hamuvá éget

könnycsepp karcolt emlék marad.