Sziszy blogja

Haldoklik a táj, a vakságból egy
patak életet zúdít a környező
gyümölcsösök szíve-lelke felé,
törékeny harangvirág: könnyező
szeme sose bír nézni a viharok elé.

Félénk, aggódó tekintete csak
a patak sodorta kövekre tekint,
görcsbe rándult testét tépi a szél,
szemei megtelnek könnyel megint,
csak egy kis nyugalmat, csendet remél.

Felcsillant hirtelen egy égi fény
a szomorú virág könnyei láttán,
magába csókolta könnyes arcát
közben szél simított gyenge vállán;
minden befejezte végleg harcát.

Fájó nap a mai,
de gyönyörű emlék,
együtt jártunk az utcákon
kézen fogva nemrég.
Sajnos az élet csak
tíz hónapot adott,
de azalatt úgy éreztem:
a legboldogabb vagyok.
Pont' ma egy éve,
hogy megismertelek,
a legszebb nap volt,
nagyon megszerettelek.
S most könnyekkel küszködve
írom e pár sort,
mit felszínre a mély érzelem
belőlem sodort.
Olvasd hát kegyesen,
emlékezzél vissza,
szerelmünk mély volt,
végtelen és tiszta.
Élhetnék újra veled
boldog és szép világot?
- ez az egy lenne az,
mit a legjobban kívánok.

Lázas napsugár
bizseg sajgó kis szívem
legbelsőbb pontján.

Mikor útra kél a szenvedély
s megcélozza két szemed
tudnod kell, hogy én vagyok
benne engem leltél meg.

Csak dőlj hosszan az ágyon
én intézkedem tovább
lazíts, hunyd le szemeid
majd megérzed a csodát.

Kigombolom az inged
a fogaimmal, szépen
úgy érzed már lassan
ott állsz szakadékszélen.

Csókot hagyok testednek
Minden porcikáján
Kincset érő ajkaidon
köldöködnek alján.

Hát nem engedlek én túl
a szenvedély határán
ha türelemmel vársz még
megkapod, mit kívánnál.

Még mindig ott vagyok
Levegőért kapkodok
Kiszáradt ajkakkal bámulok
A végtelennek tűnő semmibe,
S nyálam lassan kicseppen
A hófehér kórházpárnára.
Senkinek ne legyen ilyen álma!
Ezt tette velem az orvos,
De már nem is olyan fontos
Hogy beleőrültem ebbe.
Legalább jó kedvem lenne!
A gyűrött ágyszélen ülve
Ringatózva, megfeszülve,
Ütemesen elé s hátra,
Nyugtató kéne, de hátha
Hozza a fehér nővér tálcán,
De máris kuporgok két pálcán
Az ablakhoz sántálva.
Itt bűntény volt garantálva!
Megszenvedtem én is,
Belenyugodtam mégis
Ebbe az elviselhetetlen kínba
Bár Isten mennybe hívna,
S akkor talán könnyebb lenne.
De az orvos úgyis börtönbe menne!
Már fáj bamba tekintetem,
Hogy örömöm kényszerzubbonyban lelem.
Résnyire tátott szájam száraz
S ha kérdez valamit, nem jön válasz
De belül, mégha őrült is vagyok,
Ugyanaz az ember megmaradok.
S mert társamra nem hallgattam:
A Vigyorgóban megmaradtam...