Ametist blogja

Szabályos vonalak,
harsogó színek helyén
nincs más, csak
- árnyék és a fény -
egy elsüllyedt, elfeledett,
letisztult Világ:
halványkék madarak,
legyező alakú fák, ezüstös
csillogás a tó színén,
kétség, remény,
- az Örökkévalóság -
egyetlen könnycseppbe
zárt, mindig megújuló,
csodálatos Világ,
min nem fog az Idő,
mit nem pusztít a tél
szálló virágszirom,
nem hervadó levél,
nem tépi szél, nem
perzseli a Nap,
mint állócsillag, örökre
megmarad: hallotta
hangod, érintette
kezed, árnyékod volt,
s örökre eggyé vált
veled...

Nem én akartam a Verset,
a Vers akart engem - míg
száz esztendős álmát aludta
mélyen bennem - s míg ódon
csipkefüggönyök homályba
burkolt árnya elfödte ablakom,
egy apró fénysugárka
valahogy mégis beszökött:
utat lelet sötét bútorok között...
Behunyt szempilláim alatt
sóhajtva felébredt a Lélek -
hullámzó verssorokra tévedt
tágra nyílt szemem, s kavargó
rímeken felbukkantak színes,
papírhajó-szavak: egy érzés,
gondolat magához láncolt,
nem ereszett, s már tudtam jól,
hogy én is akarom a Verset,
mely vándor hajósként úszik,
partot ér, idegen tájakon jár,
de mindig visszatér...
Nem én akartam a Verset,
tán ő sem akart engem, de
talákoztunk egyszer: két
út, a Végtelenben, két tajtékos
hullám, mely összecsap,
homokba rajzolt írás - tán meg
sem marad - de egyszer odafentről
megláttad azt a képet: szívedbe
költözött vagy álmaidba tévedt, s
ha csak egy pillanatra belerezdült
a Lelked, akkor már a tiéd is:
akkor a te Versed...

Háromszéki népdal nyomán

Havat ígér a csend:
ködöt szitál a tájra, s
az árva földet takarja
sok csillogó levél -
hártyát feszít a tél
a víztükör színére, s
az égre rózsás pírt
lehel az éj...
álomba dermedt,
dér csipkézte bokrok
tépett tündérruháján
szikrázik a fény...

Élt az udvarban két harcias kakas
mindkettő büszke - begyes és nyakas -
saját szemétdombjuk tetején állva
kukorékoltak észak-dél irányba:
hogy melyikük erősebb és a bátrabb,
alig pirkadt a Nap, máris ezen vitáztak,
rikoltoztak, míg berekedtek, aztán a
porban bőszen verekedtek...
Ily küzdelmet még nem látott a világ:
zsivalyognak pulykák, kacsák, libák,
a tyúkok izgatottan kotkodálnak: ha
nem az övék győz, vége a Világnak!
A voksát már minden állat letette, s a
két kakasnak nem csökken harci kedve,
a szamár mindkettőre fogadott, s
gyűlnek a fényes rézpénzek legott...
Végül a gazda jő, s eldönti a vitát -
mindkét kakasnak bottal fejére vág,
nem kiáltoznak többé a világba, mert
mindkettőt megeszik vacsorára, s
pár óra múlva, még az este, békésen
úszkálnak  együtt a húslevesbe'...
A két kimúlt kakas helyére újat vesznek,
rajta a tyúkok csaknem összevesznek,
ki emlékszik már a két bukott hősre?
talán egy vén tojó - vagy még ő se...