Angyalka a nagyvárosban

Úgy éreztem, csak a cselekvéssel találhatjuk meg a választ az élet legalapvetőbb kérdéseire. Én magam voltam a válasz, és a kérdéseknek többé nem volt értelmük.

(Reinhold Messner)

Minden csak elhatározás kérdése. Ezt a borosgazda mondja, miközben kedélyesen támasztja a pultot. Életem alapelve lehetne. Követni kellene ezt az egyszerű igazságot. Előttem rubintvörös bor. Kocogtatom a pohár nyakát. Bárcsak akarnék valami mást ahhoz képest, ami van. Bárcsak akarnék valamit. 

A kocsi ablakából nézve az út mellett elsuhanó tájat megint rájövök, valójában milyen ritka az, amikor bele tudok helyezkedni a jelenbe, amikor a jelen természetes, ne adj isten komfortos. Homlokomat az ablaknak támasztom, és mozizom: rét, vetés, út, traktor, őzek, domboldal…

A napokban szemtanúja voltam annak, hogyan lesz semmivé egy élettér: eldózerolják a házakat, szevasz. Mehet ki merre lát.

Nem könyörgök, és nem drámázok már semmiért. Néha elmondom neki, hogy még mindig szeretem. És ő azt válaszolja: tudom.

Hopeless. Helpless.

Hányszor hitte már, hogy többször nem kell ezt átélnie, közben megint csak itt ül, homlokát az asztalnak támasztva. Basszameg, basszameg…-suttogja.

Most arra gondolok, hogy idén karácsony reggelén kuglófot akarok enni kakaóval, mint régmúlt gyerekkoromban.

A hinta száll, közel most az ég
Rajta ül egy srác és én
Szárnyalunk, szerelmeskedünk
Fáj de mégis jó nekünk
A gép zuhan, a füst vakít...

Lángra lobban karjaim közt-eltaszít
Nem lángolt így senki értem-égünk, élvezem
Száj a szájon, katapultunk száll
Rozsdabarna az ég alja és mélyvörös a táj

Sziklaszirt- zajos landolás
Nincs már meg e perc se más
Elégtünk- a magunk szerteszét
Szórja földeken a szél

Az erdő ég- hát földet ért
A vadászgép a hegy mögött
Hulladék száll belőle
És pár bomba ráhull a városra

Megérzések, álmok, jóslatok
Nem mondták neked, hogy
Holnap nem vagy már sehol
Híradók, filmek és a plakátok
Nem szóltak, hogy holnaptól
Már nem kell kabátot venni többé
Jön egy új világ
Nem lesz benne mozgás
De akkor már elaludtál...


(Péterfy Bori & Love Band - Katapult)

Kávé, tea, olvasgatás, de közben

néhány mondat úgy telibe talál,

hogy fel se tudok állni, fekszem itt

csendben és hallgatom, ahogy a szív

bugyborékol, vérzik a mondatoktól,

talán csak ki kell várni, nyelje el

valamelyik kamra, ahol a többi

is összegyűlik használat után,

bár vannak mondatok, melyek akár

halálos sebet is tudnak okozni,

ha épp szívtájékon találnak el.

(Jász Attila)

Én akkoriban nem vettem észre a csodákat. Kétszer is meggondoltam, míg kinyújtottam a kezem valamiért. És azt gondoltam, nem lehet véletlen az, hogy minden amit leírok később megtörténik velem. Coelho egy helyen azt írja, hogy a misztikustól távol lenni szellemi száműzetést jelent. A misztikus viszont más világ, vagyis ha egyszer beléptél a kapukon, többé nincs visszaút. Összemosódik a képzelet és a valóság, álom és ébrenlét, nappal és éjszaka. A remény egy virágzó fa az út mentén, a félelem döglött ló a folyóban. Az idő az egyetlen, ami ugyanolyan, itt is és ott is: kiismerhetetlen. Hol cseppfolyós, hol szublimál. Mégis, az idő az egyetlen igazi tanítómester: megtanít elviselni kudarcot, szégyent, botlást. Elveszi a dolgok élét, választ ad a megválaszolhatatlannak tűnő kérdésekre. A felvillanó emlékképek pedig – mint egy örök kirakós darabjai – egy nap képpé állnak össze. Egy Van Gogh lesz, vagy egy Munkácsy.