Alexander blogja
Személyescím nélkül
Feketetó
Feketetó
letekert ablakkal araszolunk a Maros partján a vásározó tömegben, mikor egy gábor benyújt egy üveglap és farost közé helyezett képet és ahhoz méretben sem szélességéhez, sem
hosszához nem illő furnérozásában igen meggyötört képkeretet. a képen egy alulöltözött női akt. (Alvó Vénusz)
-drága gróf úr! ide nézzen micsoda festmény: Monalíza! és a hozzávaló Bídermájer keret! adjon a drága gróf úr nekem ezért csak nyolcvan eurót!
-ne haragudjon jóember, de elvásároltuk az összes pénzünket.
-tekintetes gróf úr, az nem baj én egy nagyon jó árat mondok magának, csak mert olyan arany szíve van! adjon nekem csak hatvan eurót! naa, há lássa milyen engedményt adtam a drága jó gróf úrnak!
-méltányolom a nagylelkűségét, de hatvan eurónk sincs és ez a kép és keret nem is egyazon méret!
-micsodanemegyazon..! - és közben gyalogolva a poroszkáló kocsi mellett, derékig behajolva a terepjáró volán melletti ablakán, nekem az anyósülésen utazónak akarja bizonygatni, hogy márpedig össze kell illeni neki, mert különben akkor őt valaki nagyon rászedte! de sehogyan sem jön össze a bizonyítási kísérlet, így új ötlettől vezérelve felragyog ismét szemében a remény csillaga!
-hát Monalíza grófúr, meg Bídermájer! majd kirakja külön-külön! Akkora házban kell legyen akkora csupasz fal, ahol Ők ketten elférnek! nagyságos grófúr, magának adom negyven euróért! hát nyolc éhes puja várja otthon szegíny gábort! áldja meg az Isten a tekintetes nagylelkűségét!
-mi a neved gábor?
-Gábor.
-akkor figyelj Te Gábor, gábor! ez a képkeret nem biedermeier és a hölgy a képen nem Mona Lisa.
-nem Monalíza, hát ki akkor?
-szerintem valamelyik Vénusz, de ez csak egy fénykép és szerintem a kép maga is repro.
-Vénusz?!
-az.
-hát akkor vigye haza a Vénuszt a gróf úr! húsz euró csak!
-de nincs pénzem, mondtam már!
-akkor vigye a Bídermájert! odaadom húszért!
-nincs húsz euróm!
-akkor odaadom a kettőt húszért!
-de nem kell! nincs rá szükségem!
-akkor odaadom az egyiket húszért!
-de mondom, hogy nincs pénzem! talán van kétezer forintom apróban!
-magáé a képkeret, adja ide a kétezret és viheti a keretet!
-de nincs rá szükségem értsd meg Gábor!
-akkor adja a pénzt és ne vigyen el semmit!
-és az nekem miért jó?
-akkor adom a képet! nem! odaadom a keretet!
-de csak apró van nálam és most látom kb... csak ezer forint!
-nem baj! ezer és a keret!
-denem kell a keret! minek vegyem meg, ha nem kell?!
-szép keret! ezerért jó vétel!
-itt a pénz, vegyél csokit a gyerekeknek, de vidd a keretet a picsába, mert szart nem ér!
-van egy rágód!
-egy még van. tessék. az utolsóm is odaadom - ..."szegény" gábornak.
(2011. november 14. ak.)
nem félek
"bárki elé odaállok... nem félek én senkitől, csak az Istentől, fiam..."
(apámtól)
megtörtént... 1.
ez a sztori pár évvel ezelőtt esett meg, amikor a fiam, aki most elmúlt húsz, még aktívan sportolt és egyik alkalommal kilátogattunk Horvátországba, Cavle-ba (ez egy kisebb település Rijeka mellett) a horvát síszövetség által minden évben, augusztus végén megrendezésre kerülő síroller bajnokságra. Mivel gyermekem tizenegy éves korában itt nyerte első nemzetközi aranyérmét, ez a kis falucska valahogy a szívünkhöz nőtt. az emberek jóindulata, segítőkészsége, az egész fogadtatásunk, ahogy a főszezon tumultusában a szervezők fogadóról fogadóra járva velünk segítettek szállást keresni, az útbaigazításaik, ahogy beülve egy bárba elbeszélgettünk, az érdeklődő tekintetük, mely ellentétben a megszokással, mellyel úton útfélen találkozik az ember, valós kiváncsiságot tükröz, igen-igen emberi és közvetlenségében határtalan. persze én csak egy apuka voltam ott a kisfiammal az ő tünemény barátnőjével és egyik sporttársunkkal, aki egyben igen jó barátunk, Tagscherer Imivel, a magyar sífutó olimpikonnal. ide azért be kell szúrnom, hogy ez az ember, egy gép! szóval jelen voltam, mint apuka, sofőr és hangulatfelelős, de a körülményekre való tekintettel csapatkapitány és küldetésünk szervezője. azt elárulom azért, hogy amikor a nemzetek felvonultak, én vittem a magyar zászlót! mögöttem a kis csapattal vagyis a két fiú és Nóri a kedvenc menyjelölt. azért az ilyen felvonulásokon, már megkezdődik az ellenfelek mustrálgatása és hát el kell mondjam, azért ezek a horvát gyerekek, nem spagettiban laknak! de ugyanez érvényes itt mindenkire, merthát ezek a fiúk és lányok, azért nemcsak rolliznak, hanem téli szezonban sífutnak vagy biatlonoznak! szóval kemény a mezőny és hát itt van az isten Alfredo di Gregorio az örökös legyőzhetetlen olasz rendőr, aki persze csak papíron rendőrbácsi, valóságban a Roches szponzoráltja, akinek az a dolga, hogy megnyerjen minden versenyt! hát, ha a mi Tagscherer Imink gép, ez az Alfredo valami újabb fejlesztésű terminátor, mert úgy rolizik fel a hegyre 15 kilóméteren keresztűl, mintha én lefelé koriznék rajta! mint a gőzmozdony a prérin, ahol se egy megálló, se egy kanyar! szóval istenek ezek a srácok! úgy higgyétek el nekem, ahogy mondom!
végül is nem a sportról akartam beszélni nektek, hanem inkább egy jól sikerült, verseny előtti estéről, mely úgy indult, hogy elszállásoltuk végre magunkat egy útszéli panzióban, nem messze a falucska határától és lementünk vacsorázni az étterembe! azért elhihetitek, hogy elég nehéz egy horvát étlapból választani...! őszintén megmondom, nem mertem felvállani a rizikót, hátha úgy járok, mint Jackie Jean egyik filmjében, mikor határozottan rámutatott öt féle fogásra és kihoztak neki öt tányér levest! szóval a tulajdonost az asztalhoz intettem és a segítségét kértem, már ahogy azt szerény angol tudásom engedte, de a pasas nagyon jó fej volt és értett mindent. valószínű nemcsak azért, mert perfektül beszélt angolul és szó helyett, mely nekem éppen nem ugrott be, öt másik szinonímát ajánlott helyette! szóval inkább nem mondtam, hogy én vagyok itt a csapatkapitány, csak annyit, hogy enni szeretnénk! a terítékek hamar az asztalra kerültek és amikor a fogások végefelé jártunk, melyek, meg kell vallani nagyon finom helyi specialítások voltak, gondolok itt a sültekre és azok fűszerezésére, asztalunkhoz invitáltam a tulajt és megkértem, már ha nem veszi tolakodásnak szeretnék koccintani vele mindannyiunk egészségére, merthogy érzésem szerint érdemesek vagyunk vele együtt arra, hogy jót tegyen velünk az a kis itóka! hát képzeljétek el, egy dolog, hogy koccintottunk, de amikor a számlát kihozta, szokás, vagy nem szokás arrafelé, vagy bárhol a világon, kihozott egy kis kancsó színes párlatot és hozzá poharakat, mondván, hogy szeretné viszonozni szivélyes jóindulatunkat és megkínálna egy kis hazaival bennünket! komolyan mondom gyerekek rettentően jól esett! hát számla kifizetve, anyag belökve, az asztalon a rendelésből megmaradt üveg borral, mivel az étterem bezárni készült, megfelelő pohárszámmal négy fős kiscsapatommal kiléptünk az utcára! korom sötét volt mndenhol, hiszen egy hegyek közötti pusztában voltunk. csak a fogadó éjszakai világítása derengett fejünk felett, no meg a kristálytiszta csillagos ég. beszélgetünk, ácsorgunk, Nóri, aki lovastornász, borospohárral a kezében csinál néhány kéz nélküli cigánykereket, mennek a poénkodások és tök jól elvagyunk, de egyszer csak baj történik! elfogyott a bor! azért hajnali egykor ez világméretű katasztrófa! így esett az eset, hogy elindultunk a falu felé, feltételezve, hogy valami éjszakai lebujba botolva, majd csak utánpótlásra lelünk! őszintén megvallva, egyikünk sem bírt a járdaszegélyen néhány lépésnél tovább menni, tehát elhihetitek, semmi szükségünk nem volt piára! szerintem a kalandvágy és a jókedv hajtott bennünket és talán egy kicsit a szabadság érzése, a tér, a sötétség, a csend, mit megtörve néha egy egy belekiabálással itt és most, a magunkénak tudtunk! szóval kb. négy kilómétert sétáltunk, erősen koncentrálva az út közepére, mi után egy faluszéli kurta kocsmára akadtunk! dőlt belőle a jókedv, de úgy, ahogy mondom! ajtaján, ablakán. a zene a nevetés, szerintem mindenkit odavonzott a környékből, hová elhallatszott! beléptünk. rögtön látták nem vagyunk rokonok! persze ennek sem ők, sem mi nem tulajdonítottunk jelentőséget és gyorsan rendeltünk négy felest, és három sört! azért csak hármat, mert nem vagyok sörös! kint a kricsmi udvarán egy hatvanas körte homályában valami helyi gólyódóbálós játékot űztek brigádba verődve jó páran. hasonlított a franciák által oly közkedvelt petanque-hoz. csak annak a résztvevőnek a kezében nem volt sörösüveg, aki a faltámasztás helyett éppen dobott! összenézünk az Imivel: ezt mi is meg tudjuk csinálni! a szokásos ladies and gentelmanus megszólítással kiejtve szájukból a csikket, elmagyaráztam nekik, hogy Imi barátom ebben a játékban worldschampion! szerintem nem biztos, hogy hülyének néztek, mert azt mondták: óóóóó...feltételezem elöntötte a szívüket a melegség, hogy szerény hajlékukat egy világbajnok látogatta meg inkognitóban! szóval Imi barátunk neki készül és rám nézve kérdezi: mit kell eltalálnom? én vissza: nem mondod, hogy te még el tudsz találni valamit! hát eldobta a golyót, de amikor az huppant a homokban, jött megint az: óóóóóóó! persze ez nem olyan ó volt, mint az előző, hanem ez az átverés ó-ja volt! síri csend következett és elkezdtek mosolyogni azon, hogy, hogy bedőltek nekünk! persze koccingatások, meg egy kis beszélgetés után, melyben tisztáztuk ittlétünk okait, vállveregetések közepette, szálláshelyünk felé indultunk. útközben Ákosom másodszor dobta ki a taccsot, valamikor négyre értünk haza. reggel kilenckor teljes harci díszben rajt. ott voltunk. felnőttben Imi, a terminátor Greg után második lett, Ákos korosztályában első és összetettben Imi után a harmadik! ...végül is győzni jött a magyar! verseny után leszerelkeztünk és elindultunk hazafelé!
(2011. április 4. ak.)
néma kilátás kiáltás
néma kilátás kiáltás
sokáig mag voltam
csonthéjakba zárva
héjak közül
elvekkel tekintettem
a világra
de utolért
a "maghasadás"
mint valami
önmagammal való
sorsdöntő
meghasonulás
most olytásra váró
vad hajtás vagyok
ívelek
merre a Nap ragyog
szabadon zölden vadul
de nedves törzsem
lassan kéreggé fakul
cipelem sorsom
égnek szaladt hajtásait
bűneim fagyöngyök
leveleim hullnak
múltam avartűz
benne álmaim
füstbe múlnak
(2010. november 18. ak.)