Alexander blogja

Generációk
lehetetlenek és csodák

 

Még világot látott nagyanyámtól hallottam egy megható történetet… - talán jó kezdőmondat ez egy életre szóló reménytelen szerelem történetének felvezetésére, de akár igaz is lehetne, mert nagyanyám nagy tiszteletnek örvendő, sokat megélt idősasszony korában csendesült a másvilágra és életében bíz, szeretett mesélni az elmúlt idők embert próbáló, lélekszaggató kalandjairól. Emlékszem még most is az illatára… Házának falait gyönyörű, sehol sem látott festmények díszítették. Gyönyörű antik berendezései voltak. És volt egy hatalmas, vagyont érő zongorája, de sosem hallottam rajta játszani! Csak találgattam, de rákérdezni sosem mertem, hogy miért áll ott a legnagyobb szoba majdnem közepén!  Arra emlékszem, hogy egyszer, amikor meglátogattam, épp hangolta a nagy bútort valaki, akit jól ismert az idős asszony…

 Visszakanyarodva a történethez, mint minden szerelmes történet ez is egy férfiról, egy nőről és az eltelt évekről szól…
             Gyermekkoruk óta ismerték egymást, bár a felnőtté válás harminc évét egymás látószögén kívül élték, mit sem tudván a másik miként létezéséről! Negyven éves korukban találkoztak ismét elmúlt sok-sok év viszontagságaival a hátuk mögött. Mindketten kerestek valamit. Valamit, ami eddigi életükből hiányzott. Talán épp a másikat…

                Mindkettejükben azonnal ébresztőt fújt a felismerés. A férfiban, gyermekkori parazsai a tiszteletnek, csodálatnak, az odaadásnak lobbantak hirtelen a szerelem lángjaivá, míg a nőben, a távoltartás lángjai törtek a magasba. Mindketten tudták, rosszkor, rossz időben találkoztak, ugyanis vannak bizonyos körülmények, melyektől elszakadni nem lehet! Nem lehet családokat feldúlni, és nem lehet új életet kezdeni ugyanazon nap. A nő mindig józan volt, a realitás majdhogynem tökéletes márványszobra. A férfi folyton részeg,… a szerelem csordultiglan poharától.

Pontosan összeillettek. Ugyanúgy gondolkodtak, csak éppen a férfi lázadt, a nő csitítgatta! A férfi a jövőre gondolt, a nő a jelenre. Tökéletes páros voltak, csak éppen nem „voltak”! Egyik levelében azt írta a férfi a nőnek:

 „...most még nem akarsz, de meglátod, eljön az idő...  Takaros kis házunk lesz Ausztriában, egy kicsi faluban, az Alpok tövében. Gyönyörű kislányunk születik. Lesz két lovunk és nap, mint nap a vidéket járjuk majd lóháton. Boldogan élünk. Én kilencven évesen fogok meghalni, te pedig utánam jössz két év múlva, mert nélkülem nincs erőd tovább élni! A férfi leszek az életedben, az egyetlen, aki mellett nőnek érzed magad...”

Persze erre a levélre sem jött válasz, ahogyan a többi sok százra sem, melyről csak hitte a férfi, hogy a nő olvasta őket… Ahogy az évek múltak, a levelek ritkultak, majd elmaradtak teljesen. Válasz sohasem jött egyikre sem.
                A férfi életében megjelent egy másik nő, egy nála jó pár évvel fiatalabb, aki mindenét odaadta a férfinak megváltva annak lelkét a szomorúság titkolt fájdalmaitól. A férfi szerette, óvta, féltette, boldoggá tette ezért. Közös életük, egy alpesi kis faluban kezdődött, távol a világtól, melyben ez eddig rótták hálátlan sorsukat. Szerették egymást és közös munkájuk gyümölcseként a jó Isten minden évben gyarapította őket. Néhány év múlva már saját házuk volt a fenyves szélében, hatalmas kaszálóval. A férfi karámot épített és a vásárokat járta, hogy a ház köré jószágot teremtsen… Közös gyermekük is talán éppen lóháton fogant…

Gyönyörű kislányuk született, aki híres lovas tornász lett. Tengeren túli parádékon, világhírű cirkuszokban lépett fel hatalmas gázsikért. Igazi szépség volt, nyelveket beszélt, kifinomult tehetséggel megáldott író, festő és zongoraművész, a szelídség és az értelem elbűvölő találkozása.

Sok-sok megélt boldog év után, a szeretett nő eltávozott az élők sorából. A férfi sokáig gyászolta. A kis házban évtizedekig nem mozdított el semmit a helyéről… csak lovagolt egész nap. Napokra, majd később hetekre is eltűnt. Egyre hosszabb utakat tett meg. Még olyan is megtörtént, hogy átkelve az Alpokon, az óceán partjáig lovagolt - állítják sokan, akik ismerték. Pedig öreg volt már… de minden nap lóhátra pattant, akár egy siheder és köszönés nélkül nekivágott a hívogató végtelennek. Imádta a lovait. Beszélt hozzájuk, mintha azok értették volna, és mintha ő értette volna, hogy azok mit válaszolnak!

Egy szép reggel a szomszédok törték rá az ajtót. Az állatok az istállóban már órák óta nyerítve rugdosták a deszkaajtót. Az öreg a bevetett ágy tetején, útra készen, felöltözve feküdt mozdulatlan. Kilencven évesen halt meg. Hozzátartozói közül egyedül világsztár lánya volt ott a temetésén testőrök kíséretében és az egész falu népe, mert aki ismerte mindenki tisztelte és szerette annak ellenére, hogy hajdanán idegenként érkezett.

A temetés után alig két évvel, egy hűvösebb őszi napon egy idős öregasszony csoszogott át a kis hegyi kápolna vaskapuján a sírkert irányába és tört német kiejtéssel egy elhunyt személy felől érdeklődött a kifelé igyekvőktől…

Miután megtalálta a sírhelyet, sokáig némán állt mellette. A megsüllyedt halmot ellepték mindenféle gyomnövények, a fejfán jól olvasható volt a név… Szálanként szedegette ki a gazt a megkeményedett szikes talajból, egy embernek járó téglalapot formázva a fejfa tövében. Kivett a kézitáskájából egy jókora csomagot. Levelek voltak, felbontott borítékokban, gondosan visszahelyezve, a borítékok milliméter pontosan egymásra téve kötegben, egy kis szalaggal átkötve. A téglalap közepére tette, talán a kezébe az elhunytnak. Órákig térdelt még a sír mellett szemeiben a viszontlátás hatalmas könnyeivel, de nem merte senki sem megszólítani, megfeledkezvén saját elhunytjáról, elérzékenyült mindenki, aki észre vette őt fájdalmával… csak találgatták, hogy az elhalt, mely hozzátartozója lehet!

Másnap reggel találtak rá. A sírhellyel szemben lévő kis padon ült. Tekintete mosolygott és mozdulatlan volt… A levélcsomagocska sokban segítette a hatóságokat a rövidke nyomozásban, mely során megállapítást nyert a halál természetes oka, (szívelégtelenség) az idős hölgy kiléte és jelenlétének körülményei a sírnál. Egy korábban megírt végrendelete alapján, arccal a férfi felé fordítva, a férfi mellé temették. Azt mondják, azok szerint, akik akkor ott rátaláltak, fiatalosan gyönyörű kék szemei voltak, és mintha tekintetével a fejfát ölelte volna… Kilencvenkét éves volt.

A halálesetről beszámoltak a helyi újságok, melyek később az eltávozott idős férfi és nő rejtélyesnek tűnő kapcsolatának hátterét, több számon keresztül megjelenő cikksorozatban tették közzé. A környék művészeit, festőket, költőket és írókat ihletett meg egymásra találásuk, melyet az emberek hosszú időkre a szívükbe zártak. Azóta sírhelyük mindig gondozott. Szerelmesek titkos zarándokhelye lett e néhány négyzetméter széltében a kis paddal és a mindig érezhető virágillattal…

 Nos, ez a megható történet férfi és nő között volt az, mely első regényem megírására késztetett, elbeszélve a hitet a hitetlenséget, szenvedélyt és józanságot, kötelességtudatot, áldozatkészséget, rámutatva az emberi értékekre, az elfojtott, a meghiúsult és beteljesült vágyakra, a kimondott és a soha ki nem mondott szavakra, az elévülhetetlen fájdalmakra egymásban, egymásért.

„Egy év múlva, megtaláljátok a könyvesboltok polcain… több nyelven is megjelenik, kemény kötésben, elérhető áron. Tetszeni fog mindenkinek, aki elolvassa. Óriási siker lesz a történet, néhány év múlva a mozgókép jogát megvásárolja egy amerikai-magyar producer és a regény forgatókönyv átiratából, elkészíti minden idők egyik legmeghatóbb szerelmes mozifilmjét...”

 

 

 Alexander Kovats

  (2010. július 22.)