Reményteli álom

Egy éve már,
egy éve is elmúlt már.
Én eljöttem,
de te maradtál.
Ott maradt minden,
mi az életet jelentette nekem.
Azt a kis boldogságot,
mit az én életem csak kínálhatott.
Itt, ebben a városban,
hónapokig nem voltam önmagam.
S azt hiszem,
már nem is leszek.
Az én életem elmúlt,
az én életemnek vége lett.
Kínlódtam, gyötrődtem,
s kerestem az okát,
ki az, aki elkövette az igazi hibát?
De a válasz sehol,
talán vahol el vn rejtve,
de mégsem kapok.
Csak én vagyok itt, egyedül,
mint mikor a kopár sivatagban egy kisvirág
álomba szenderül.
Segítséget sem kér,
el is utasíítja,
sehol nincs fény,
hisz' csak az élet rögös útját látja.
Egy éve már,
hogy a kisvirág a kis világában élt.
Szirmai lehulltak,
teste vízért hajolgat,
magára maradt,
s az emlékek baljós ködében elveszve,
valamit keres, valamit kutat.
Ő nem tud felejteni, mondja,
más viszont igen,
de a szeretet nagy úr, s a hiány a minden.
Már a tükörbe sem mert belenézni,
a szemében is csak a múltat vélte felfedezni.
Inkább csak aludt, a kis sötét szobában,
azt remélte, minden visszatér,
legalább álmában.
S csak álmodott,
álmában pedig beszélt :
Nálad nagyobb ajándékot nem is kívánhattam volna és soha nem is fogok kapni....ilyen szép, ilyen hihetetlen, ilyen tökéletes ajándékot!
Emlékszem, táncoltam, és egyszer valaki kitűnt előttem a tömegből...Te voltál az! Köszönöm, hogy ott voltál!
Emlékszem, biztos voltam benne, hogy álmaim legszebb virága vagy, és olyan sokat nem is tévedtem...csupán még csodálatosabb, az, aki Te vagy!
De arra is emlékszem, hogy ez akkor nem érdekelt....csak néztelek....olyan fura volt....mintha egy másik világba kerültem volna át....ahol csak Te vagy és én....ahol a zene viszi egymáshoz a gondolatainkat...ahol a fények segítenek abban, hogy ne tévesszük szem elől egymást....és ahol az életem egy másodperc alatt megváltozott!
Ekkor észrevettem, hogy észrevettél...mint 1 kislány, jöttem zavarba hirtelen, álmaimban sem gondoltam, hogy a Te szemeidben én is kitűnhetek.
És Te elindultál felém...a lábaim keresték a földet, a hangom a levegőt...éreztem, hogy ez más, mint máskor...mikor megérintettél, a szívemet érintetted, amikor megszólaltál, a szívemhez szóltál, s soha nem feledem azt a halk hangot, a hangos zene között.
A hangot, melyet már nap, mint nap hallhatok.
Az arcot, melyet már nap, mint nap láthatok.
A kezet, mely mindennap védőn fogja kezem.
A szívet, melyhez hasonló nincsen.
A szívet, mely az én szívemben él.
A szívet, melyben az én szívem él.
Azt a sok kisfiús puszit, amit kapok.
Azokat a csókokat, melyeket szívből adok.
Azt a mosolyt, ami engem is megmosolyogtat,
mely többet ér nekem, mint minden mondat.
Azt a nevetést, ami engem is megnevettet,
mely átadja nekem az összes szeretetet.
Azt a szempárt, ami csillog, mint a gyémánt,
meg sem kell szólalnod, én tudok mindent, maradhatsz némán.
Mindig vigyáz reám.
Szeretek mindent benned...sokan mondják, hogy akik szeretik egymást, szeretik egymás hibáit is...én is ezt mondanám...de Neked nincs.
Annyi mindenen átmentünk ketten...sokszor féltem...talán nem szeretsz egyáltalán, talán nem rám vársz, és nem engem fogsz választani...de most mégis itt ülünk ketten...fejem a válladon pihen...kezem a kezedbe simul...csak hallgatunk...és boldogok vagyunk.
Ebben a pillanatban felhők szövik be az eget,
a mesének vége mert reggel lett.
"...és boldogok vagyunk..."
emlékszik vissza a kisvirág...
Csupán az álmaimban és a szívemben,
de Te mindig itt vagy velem.
Szeretlek és vigyázok Rád,
ha kell egy egész életen át.
S a kisvirág arcán egy könnycsepp csordul,
nem szól semmit, csak megfordul.
Már nem tudja, a múltat hívja-e,
vagy valakit, aki segít,
csak az álmot várja, minden este,
mely a fájdalmán enyhít.
Az álmot, mely segítheti,
az álmot, mely reményteli.