Aisha Blog

Apával sosem lehetett igazán megbeszélni semmit...féltünk tőle...nemcsak testileg bántotta az embert, hanem nagy-nagy mértékben lelkileg is.Mindig mindenért anya volt hibás, vagy jobban mondva mindig valaki más, de ő sosem...Ezért mikor felkeltem és minden olyan fura volt, neki még nem szóltam...Leléptem az ágyról...akkor még kislányos butasággal kicsit örültem is neki, hogy nem kell iskolába menni ma...már úgysem érek el 1 vonatot sem...akkor már abban az iskolámban akadt egy-kt probléma...nem igazán fogadtak be...mindenkinek volt legalább 1-2 barátja, akikkel egy településről indultak útnak...pedig én mindig, mindenkivel kedves voltam...lehet, hogy túl kedves...de ez vagyok én...igen...hirtelen megörültem...anya biztosan nem tudott felkelteni...hiszen akkortájt már ez sokszor előfordult, kimerült voltam...egész életemben sok minden keringett odabenn, a fejemben...sok mindennek kellett keringenie...s ahogy ezen gondolkoztam, rájöttem, apa is itthon van...A szívem hirtelen nagyot dobbant...anya azokban az időkben már sokszor kijelentette...elege van...és majd egyszer mindent itt hagy...bele sem gondoltam...de főleg nem így...s akkoriban azt hiszem én sem voltam túl jó hozzá :( Én nekem csak hiányzott anyukám...aki a nap 24 órájából 15 órát dolgozik...ha végzett fáradt, de a házi munkát is meg kell csinálni...kiskoromban rengeteget segítettem neki...és pont, amikor megnőttem, kezdett ez ritkulni...és sokszor csak lementem hozzá és mint 1 szeleburdi kislány játszani akartam vele...beleülni az ölébe...viccelődni...nevetni...beszélgetni csupán...de ő már akkor fáradt volt...a szó mindkét értelmében...s én ezt nem fogadtam el, úgy, ahogy kellett volna, mert fájt...fájt, hogy van anyukám, de mintha nem is lenne...fájt, hogy van egy bátyám, de szinte sosem volt...és fájt, hogy van egy apám...aki meg csak fájdalmat tud okozni...Igen, ez a szívdobbanás valami anya-lánya közötti telepátia lehetett...éreztem, akkor már tudtam, hogy valami baj van.De nem siettem...nagyon féltem...lassan lépkedtem, nem tudtam mire kellene figyelnem, próbáltam csak hangokat keresni.Reménykedtem: De igenis, mindjárt megszólal a kassza hangja.Igen,igen,mindjárt hallani fogom anya hangját...lentről a pincéből...A pince...mindig is féltem oda lemenni...sok fóbiám van...az egyik a pincénk volt...olyan félelmetesnek tűnt...egy vaslépcsősor vezetett le...s én nem hallottam semmit, nem hallottam anya hangját, amit annyira vártam...csak egy belső hangot, hogy le kell mennem...sosem feledem...se azt,a mit láttam, se azt, amit anya mondott....se semmit...leértem, befordultam és megláttam Őt...amint...a pult mögött egy fehér lepedőn feküdt...nem tudtam elképzelni, hogy mi történt...eleve azt sem tudtam már, hol vagyok...gondoltam én betörőre is...arra is hogy meghalt...arra is, hogy mindjárt én is meghalok....s akkor már nem bírtam...kitört belőlem a sírás...Anya, mi ez? Anya, mi van? ...semmi értelmes mondat...semmi értelmes gondolat...csak azt tudtam, amit láttam...De anya még élt...és meg is szólalt...azt mondta: Nagyon el vagyok keseredve... ... ...alig tudott beszélni, a fejét sem bírta felemelni, én meg csak álltam, még mindig legalább 2 méterre tőle...akkor már tudtam, hogy valamit ő tett magával...kérdeztem, hogy mit csinált és az ő válasza, gyógyszert vett be...többet nem lehetetttőle megtudni...igen, apa is, anya is szedtek régóta nyugtatókat, apa a betegsége miatt...anya apa miatt...Én nem tudtam, mit csináljak...elindultam visszafelé...apától már előre féltem...felkelt, lement, kiabált vele, de mindegy volt...anya már nem volt magánál...mondtam apának, most az egyszer ne kiabálj vele, segíts felhozni valahogy...megpróbálta, de anya teljesen erőtlen volt, mindig kicsúszott apa karjai közül...én már fennt voltam...csak zokogtam...már én sem voltam magamnál...járkáltam fel-alá a körfolyóson...és csak istent kérdezgettem. Nagy nehezen sikerült apának felcipelni anyát...a vaslépcsőn...gyűlölöm...a pincéből...gyűlölöm...Akkor ismét kérdezgettük, de mint, aki megbolondult...sírt, mint egy kislány, kiabált, hogy hagyjuk békén, mert ő meg akar halni...és engem is ellökött magától...lelökött az ágyról...sőt ütött...mitn egy kislány...nagyon fájt az akkor, de legalább megütött...legalább élt...Végülis elvitték a mentők egy kórházba és én otthon maradtam apával ketten...ez sem volt a legjobb időszakaink egyike...de nekem máshol sem járt az agyam, csak hogy mi lesz, mikor anya hazajön...és hogy hazajön-e...a kórházban nagyon sokáig volt intenzíven...nem lehetett tudni semmit...de mégis olyan tiszta ez az egész...nem is fogom sosem elfelejteni...sajnos...és nekem járnom kellett iskolába...ahol különben sem volt már az igazi...egy ideig bírtam...de aztán egyre jobban látszódott rajtam a gondterheltség...és ezt mégjobban kihasználták...nem tudom, milyen emberek az ilyenek...akinek az a jó, hogy a másikat bántsa...és sajnos onnantól kezdve elkezdődtek a végtelen gondok az iskoláimmal...az egyik legeslegfájóbb dolog az életemben...anya már hazajött...úgy zokogott, sosem csinál többet ilyet..én pedig meg sem bírtam szólalni...:( be kellett zárni a boltot...apa ismét anyát hibáztatta...hihetetlen...s én egyre többször nem tudtam felkelni reggelente az iskolába, majd később már nem is akartam...aminek a vége egy osztályismétlési határozat lett...akkor méginkább kiborultam...én, a kitűnő tanuló, aki mindig is egyetemre akart menni, mint orvostanhallgató...olyan emberré válni, akire felnéznek...hogy majd egy napon a családom is büszke legyen rám...és később az új családom is, ha lenne...én...és az évismétlés...ezt követően pedig a végső csapás(nak hitt) : Anyáék bejelentették, hogy elköltözünk...minél messzebb, annál jobb, s mivel még most is itt vagyunk (bár van bőven komplikáció...ugyanmár az én letemben ne lenne?:) ennek a városnak a nevét nem szeretném leírni.Ott volt egy 2 éves kapcsolatom, egy igaz barátság a legjobb barátnőmmel, soksok barát...és nem mellesleg 16 év, amit ott töltöttem...maga az új város tetszett volna, mindig is imádtam a nagyvárosokat, a sok embert, a mozgást...de a többi része...ismét egy ütés az élettől...Akiket ott kellett hagynom, nemhogy közel álltak a szívemhez, bele voltak gyökerezve...s ezért, mint emberi kapcsolatok, a következő naplóbejegyzésemben őket írnám le...a "hiányzó láncszemeket"...az életemből hiányzó láncszemeket.S utána folytatom, az új várossal, az itt történtekkel....mást pedig már nem is tudok erre az egészre mondani, csak hogy horror...meg terror...én tényleg nem azért írom le ezeket, hogy bárki sajnáljon vagy egyéb...csak most kicsit jó leírni...ezt még sosem tettem így meg...elég félelmetes...ezúton szeretném megkösszönni a kommentárokat is, amikre válaszolni is fogok!! Mindenki nagyon aranyos itt! Folyamatosan olvasom közben mások munkáit és el kell mondjam, mindenki nagy tehetség is egyben..egyedi írások, mindegyikben valami más a megfogó.Gratulálok! Én meg csak írok és írok, mint egy hülye :)
De nekem is lesznek ám verseim, nem szabadultok meg tőlem pár ilyen 100 oldalas életrajzzal :D
Puszi mindenkinek ^^

Nagyon rosszul vagyok....mind testileg, mind lelkileg....újra....Úgy gondoltam, blogozásom alatt különböző kategóriákba szedve fogok beszélni bizonyos dolgokról, vagy éppen életem egyes szakaszairól...szelektálva...meggondoltan...1-1 részletet ki is hagyva...sorban...értelmesen...
De ma ismét túlzottan "le vagyok hangolva".Most arra gondolok, szükségem lenne arra, hogy nagy vonalakban az egészen átfussak, az egész szemétdombon, kiemelve azokat, amiket "ki szeretnék valóban dobni" és azokon, amiket elraknék...legalábbis még...még ma...még ebben a pillanatban...és ha ezt megtettem mennék bele a részletesen mindenbe.Eddig azért nem fordult ez meg a fejemben, mert ha még sok olyan ember sem kíváncsi a gondolataimra, akiket szeretek, akkor ismeretlenek mért lennének...hiszen sajnos tény és való...nem vagyok idős...de mégis...az én életem olyan bonyolult, olyan kesze-kusza, hogy én azt már inkább fárasztónak nevezném egy másik ember szemében...fülében...Nekem nem ez a része jut, nekem a szív része...de már sokszor nekem is fárasztó...végtelenül fáradt vagyok....kimerültem....
Szóval azt szeretném mondani, hogy tényleg, Kedves Idelátogatók, nekem már az sokat számít, hogy leírhatom, tudom, hogy elolvasni már nem mindenkinek lenne kedve ilyet =)
A másik ok pedig az volt, hogy féltem...igen,igen, ez a félelem...hogy megint eldobnak...itt is eldobnak...ha csak meg is szólalok...vagy szánnak...vagy sajnálnak...megvetnek...vagy elfordulnak...
De az életben én erős vagyok.Olyan erős....nem is tudom, honnan kapt ezt az erőt...lehet, hogy csak magamtól, s ez egy álca szintén...de már nem hiszem...erős vagyok, erősebb sok olyan embernél, akik most boldogok, míg én szomorú, akik sikeresebbek, míg én bajban, akiknek semmi gondjuk, míg én ki se látok már belőlük.Sokkal,sokkal erősebb. :(
Ebben a pillanatban nem érdekel, ki néz majd egy szerencsétlen, semmirekellő, depressziós, lesüllyedt lánynak...most én akarok beszélni...mert most nincs másnak...
Tehát ezt most tényleg igyekszem csak nagyon vázlatosan megszerkeszteni...
Van apukám, anyukám és egy 10 évvel idősebb bátyám...a legközelebbi családtagjaim...legalábbis elvileg...
Budapesten születtem, de nem ott laktunk...hanem egy faluban, Dél-Pest megyében.
Apukám beteg volt, idegi alapon.Abban nőttem fel, hogy anyát lépten nyomon megverte...egy idő után a bátyámat is...nagyon ritkán engem is...de anyával nagyon rossz volt...többször el kellett vinni (vitetni..) kórházba...de haszna nem volt, inkább csak kára...felbőszült, még rosszabb lett a helyzet.De anya nem hagyta el...akkor még kicsi voltam, de azóta már beszéltem vele erről...
Anya, Téged mindennap megvert, miért nem mentünk el valahova?
Ő pedig: Ha már ennyi ideig vele voltam, nem hagyhatom el csak a betegsége miatt.
....
Como ama una mujer...Ahogy egy nő szeret...
Illetve igen, abban is igaza volt, hogy vannak olyan emberek, mint például apa, akiktől nem lehet elszakadni, mert nem hagyná...
Nos így éltem...mindig végignéztem és végighallgattam ezeket...a sikításokat, az ütések hangját, ha valamelyikük neki esett valaminek, ha valami közben leborult, a sírást, az erőlködést, az ordibálást, a szabadulni akarást, s újra csak az ütést, sőt még a fájdalom hangját is...azóta nem bírom elviselni az ilyen hangos hangokat...pánikrohamot kapok tőlük, a szívem majd kiugrik a helyéről...azóta megrázkódok, mikor valaki hozzám ér...s már akkor csalódtam a férfiakban, az életben és a szerelemben...
Érdekes, hogy milyen régi emlékképeim vannak...anyának sokat elmeséltem, és aazok alapján néhány 1-2 éves koromban történt...gondolom ez is a megrázkódtatás hatása...emlészem, csak ültem a szobámban, a szőnyegen, a kis pöttyös hálóingemben, a kis szőke copfocskámmal.....és sírva imádkoztam...2-3 évesen....apa, hagyd abba.....hmm, hát igen...
Akkor nagyon szégyenlős is voltam és teljesen zárkózott, voltak kisbarátaim, de ha nem vollt nálunk senki, csak játszottam egyedül a szobámban...babáztam...és mindig egy tökéletes családot alakítottam ki...
Ez az egész história így ment, hosszú hosszú éveken keresztül, születésemtől 15 éves koromig még előfordult 1x, 2x....azelőtt nap, mint nap...a testvéremmel nem volt sosem szoros kapcsolatom sajnos....apa jobban szeretett engem, s félek ez is az egyik oka....a testvéremet is elüldözte otthonról...pedig úgy szeretem Őt és annyira hiányzik!
A veréseknek általában az volt az oka, hogy vállakozásokat nyitottunk és egy idő után sorba tönkrementek....dehát ezt senki nem bírta volna...apa is beteg lett.....ő is kimerült....ezek benne olyan nagy fájdalmat okoztak, hogy a mai napig nem tudja magát túltenni rajtuk...minden valószínűség szerint tőle örököltem a deprsszióra való hajlamot és az élet borúsan látását :(
Kitűnő tanuló voltam. Táncoltam, szavaltam, rajzoltam, versenyekre mentem, mindenben benne voltam.
S most? Most hol vagyok?.....
Közben anya enyhíteni akart apa bánatán, s egyúttal betegségén....megnyitottunk ismét egy boltot....az első évben talán úgy is alakult minden, ahogy tervezték, de jöttek a gondok, s apa is.....ismét...csak néztem és néztem....és nem tudtam mit csinálni, próbáltam, de apát nem gyakran hatotta meg, hogy közéjük szaladtam....
pedig anya olyan gyönyörű, még most is....bárcsak jobban hasonlítanék rá....mint 1 hercegnő...pedig ma már 50 éves....és mennyi mindenen átment....igen, mondom, gyönyörű....
Ezalatt már egy gimnáziumba mentem a kiváló tanulmányi eredményem miatt.....s az egyik napon...anya nem keltett....én keltem fel magamtól.....az ő ágyukon aludtam el....felemeltem a fejem...az ablakon kívül ragyogó napsütés, de az óra már késést mutatott....apa mögöttem feküdt, anya sehol....elvileg akkor már a boltban kellett volna lennt lennie, ami a pincénkben volt....
------------------ -------------------
Folytatom majd....most kicsit....öhmm...pihenek....

Huh, na ma belelendültem az írásba....hmm, igen, mindig így kezdődött :)

Most szeretnék segítséget kérni egy bizonyos dologban.
Egy másik oldalon az egyik felhasználó profilján láttam 2 különálló (gondolom) irodalmi részletet.
Teljesen megfogott.gyakran fordul elő ilyesmi velem, de ez csodálatosan különleges számomra, főleg a 2. szakasz.A könnyem kicsordult tőle, ha hangosan olvasom, a hangom végig remeg.és nem csak magától a témától, hanem ahogy ez meg van fogalmazva.Valami fantasztikus nekem.^^
zsenialitás, röviden, tömören.
Nos, írtam egy levelet a hölgynek, miszerint nagyon megköszönném, ha elmondaná, ki idézte a sorokat, vagy melyik műből való.Mindenesetre utóbbit valószínűbbnek találom, mert idézetnek hosszú lenne.Válasza, Mácsai Sándor idézete.
Nos, 1részt azt sem tudom, a kettő egymáshoz tartozik-e, nem tudom eldönteni a stílusról, és azt sem, hogy valóban idézet-e, de ha csak rosszul fogalmazott, akkor melyik műben található.Őszintén szólva, mind a 3 szégyen.Hiszen ez gyönyörű.
tehát most leírnám és aki esetleg felismerné, egyiket, másikat, vagy a kettőt egyben, kérem szépen jelezze azt.
Mindent megtennék, hogy ez a mű teljes egészében a kezemben lehessen ^^


Évekig harcoltam a saját szívem ellen, mert féltem a bánattól, a csalódástól és a szenvedéstől.
Mindig tudtam, hogy az igazi szerelm
mindezek felett áll és hogy még meghalni is jobb, mint szerelem nélkül élni.
Ha csupa szenvedés és csalódás és magány az ára, akkor is megéri szerelmesnek lenni.



Te is azt hiszed, hogy az élet értelme nem más,
csak a szenvedély, mely egy napon áthatja szívünket, lelkünket és testünket, s aztán örökké ég, a halálig?
Akármi is történik közben?
S ha ezt megéltük, talán nem is éltünk hiába?
Ilyen mély, ilyen gonosz, ilyen nagyszerű, ilyen embertelen a szenvedély?
S talán nem is szól személynek csak a vágynak?
Ez a kérdés.
vagy mégis személynek szól, örökké és mindig csak annak az egy és titokzatos személynek, aki lehet jó, lehet rossz, de cselekedetein és tulajdonságain nem múlik a szenvedély bensősége, mely hozzákötöz?"

--------------------------------------------------
Hát nem csodálatos??? Annyira igaz...annyira igazak a kérdések...annyira tökkéletes.
Kerestem, de nem volt haszna :( Kérem, aki tud segítsen nekem!

Nagyon örülök, hogy itt lehetek.
Igazán kedves és mély érzésű emberek regisztráltak ezen az oldalon, jó egy kicsit idetartozni, igyekszem minél többet írni én is, hátha valamit meg tudok osztani másokkal, netán érzéseket is, valamint saját tapasztalatból mondva, akár segíteni is olyanokat, akik megtalálják néhány gondolatukat az enyémek között.
3 évig naplót írtam.A mai napig örülök, hogy ezt tettem.És bánom, hogy már nem teszem.Jó lenne minden szépre emlékezni, amit kaptunk egyszer az élettől, hiszen olyan sok rossz van.Sokszor veszem elő ezeket a kis könyvecskéket és ha rossz emléket találok is bennük, ezek a mágikus naplók már azt is megszépítették az idő elteltével.Szerettem volna folytatni, szerettem volna egyszer a gyerekeimnek odaadni őket.Örök emlékek, gondolatok, tapasztalatok, s értékük is van.Ebben a percben is szeretném folytatni.De már nem teszem.Eljött egy idő, amikor meguntam.Túl sokat írtam, túl sokat írok mindig is.Mert egy-egy ilyen írásból szívem szerint semmit sem hagynék ki.Mindent fontosnak érzek.1-1 napot akár 10 oldalon is képes voltam lejegyezni.Ragaszkodok a múlthoz, talán túlságosan is.Jó lenne néhány dolgot visszakapni.Néhányat eltörölni.Mégis jó, ha egy könyv fedele lezárja azt, ami csak az enyém.Igen, talán egy napló, nem a legokosabb dolog.Legalábbis ilyen szempontból.Még nehezebbé teszi a felejtést.De mégis folytatni akarom.Arra gondoltam, most ismét elkezdem blog formájában, hátha ismét lesz erőm hozzá.Bár nem az igazi.Egy kézírás is sok mindent elárul.Hangulatot, érzelmi beállítottságot.Remélem egyszer ismét újrakezdem.Mindig is fontosnak éreztem.Hiszen olyan sok minden történik velünk és olyan jó néha teljesen őszintének lenni.1 napló 1 barát is egyben.A bizalmasod.A blog már nem felel meg ennek.De legalább újrakezdem.Leírni a fontos dolgokat.Természetesen 1 blogban még név nélkül sem hiszem, hogy úgy írnék, mint szeretett naplóimban tenném.De lényeges kérdéseket tudok érinteni.Olyan szörnyű mindez számomra.Több embert neveztem már ki kicsi naplóvá.Akik sok sok mindent tudtak rólam.Többé kevésbé csalódtam.Sokszor csalódtam.Az életben, az életemben, az emberekben, a szeretetben, annak erejében, abban, hogy hiába vagy te jó, nem mindig jót kapsz vissza.Naiv vagyok.Rossz tulajdonság.Túlságosan tudok szeretni és megbocsájtani egyaránt.Ezeket viszont sokáig a legjobb tulajdonságok közé soroltam....mára már ezek is a rosszhoz kötődnek.Félek már sok mindentől.S azok mellett amit én adtam....bánatot, szomrúságot, csalódást, kétszínűséget, álszentséget és félelmet kapok vissza.Igen, félelmet.Az emberek nagyon gyakran félnek.Ezt már sokszor észrevettem.Félnek felvállalni önmagukat, mert lehet, hogy ők is csalódtak már.De ne tegyük ezt.Akkor talán szebb lenne a világ.Könnyebb.Tudom, amiket most leírtam, többnyire rébuszok, de néhány írásomon át, egyenlőre csak így bevezetően szeretném átfogni a témákat, s aztán mélyedni beléjük.
Mindenesetre sokszor reménykedtem.Mindenkitől azt hallottam, a rossz dolgok után jók jönnek.S az én válaszom : Figyeld meg, csak rosszak fognak.S eddig nekem volt igazam.És igen, ettől is félnek az emberek.Ha valaki ilyeneket ír, vagy ilyeneket mesél el másnak.Megrettenek.A magabiztosságot szeretik.És miért?Mert arra vágynak, mert nekik sincs.mert ők is átélték már ezt.Szerencsés, aki nem.nagyon szerencsés.De nm kellene félni, én, az életemben, teljesen "normális" vagyok.Az vagyok, mert muszáj néha felvenni egyí álarcot.Mert a gyengét legyőzik.Ez is a világot minősíti.Aki engem megismer, nehezen vagy sehogy sem tud tőlem elszakadni.De én mégis ilyeneket írok.Viszont ezeket az érzéseimet mára már csak a szüleim tudják.De nekik sem merem már elmondani sokszor.Nem akarom az ő szívüket fájdítani.Hát igen, most is ez van.Már rengeteget írtam, mégis szinte nem is mondtam semmit =)
Jó lenne már boldognak, önfeledtnek és gondtalannak lenni.Boldognak....
Én nem ezt érdemlem...