Az életem, csak nagy vonalakban még (1.rész)

Nagyon rosszul vagyok....mind testileg, mind lelkileg....újra....Úgy gondoltam, blogozásom alatt különböző kategóriákba szedve fogok beszélni bizonyos dolgokról, vagy éppen életem egyes szakaszairól...szelektálva...meggondoltan...1-1 részletet ki is hagyva...sorban...értelmesen...
De ma ismét túlzottan "le vagyok hangolva".Most arra gondolok, szükségem lenne arra, hogy nagy vonalakban az egészen átfussak, az egész szemétdombon, kiemelve azokat, amiket "ki szeretnék valóban dobni" és azokon, amiket elraknék...legalábbis még...még ma...még ebben a pillanatban...és ha ezt megtettem mennék bele a részletesen mindenbe.Eddig azért nem fordult ez meg a fejemben, mert ha még sok olyan ember sem kíváncsi a gondolataimra, akiket szeretek, akkor ismeretlenek mért lennének...hiszen sajnos tény és való...nem vagyok idős...de mégis...az én életem olyan bonyolult, olyan kesze-kusza, hogy én azt már inkább fárasztónak nevezném egy másik ember szemében...fülében...Nekem nem ez a része jut, nekem a szív része...de már sokszor nekem is fárasztó...végtelenül fáradt vagyok....kimerültem....
Szóval azt szeretném mondani, hogy tényleg, Kedves Idelátogatók, nekem már az sokat számít, hogy leírhatom, tudom, hogy elolvasni már nem mindenkinek lenne kedve ilyet =)
A másik ok pedig az volt, hogy féltem...igen,igen, ez a félelem...hogy megint eldobnak...itt is eldobnak...ha csak meg is szólalok...vagy szánnak...vagy sajnálnak...megvetnek...vagy elfordulnak...
De az életben én erős vagyok.Olyan erős....nem is tudom, honnan kapt ezt az erőt...lehet, hogy csak magamtól, s ez egy álca szintén...de már nem hiszem...erős vagyok, erősebb sok olyan embernél, akik most boldogok, míg én szomorú, akik sikeresebbek, míg én bajban, akiknek semmi gondjuk, míg én ki se látok már belőlük.Sokkal,sokkal erősebb. :(
Ebben a pillanatban nem érdekel, ki néz majd egy szerencsétlen, semmirekellő, depressziós, lesüllyedt lánynak...most én akarok beszélni...mert most nincs másnak...
Tehát ezt most tényleg igyekszem csak nagyon vázlatosan megszerkeszteni...
Van apukám, anyukám és egy 10 évvel idősebb bátyám...a legközelebbi családtagjaim...legalábbis elvileg...
Budapesten születtem, de nem ott laktunk...hanem egy faluban, Dél-Pest megyében.
Apukám beteg volt, idegi alapon.Abban nőttem fel, hogy anyát lépten nyomon megverte...egy idő után a bátyámat is...nagyon ritkán engem is...de anyával nagyon rossz volt...többször el kellett vinni (vitetni..) kórházba...de haszna nem volt, inkább csak kára...felbőszült, még rosszabb lett a helyzet.De anya nem hagyta el...akkor még kicsi voltam, de azóta már beszéltem vele erről...
Anya, Téged mindennap megvert, miért nem mentünk el valahova?
Ő pedig: Ha már ennyi ideig vele voltam, nem hagyhatom el csak a betegsége miatt.
....
Como ama una mujer...Ahogy egy nő szeret...
Illetve igen, abban is igaza volt, hogy vannak olyan emberek, mint például apa, akiktől nem lehet elszakadni, mert nem hagyná...
Nos így éltem...mindig végignéztem és végighallgattam ezeket...a sikításokat, az ütések hangját, ha valamelyikük neki esett valaminek, ha valami közben leborult, a sírást, az erőlködést, az ordibálást, a szabadulni akarást, s újra csak az ütést, sőt még a fájdalom hangját is...azóta nem bírom elviselni az ilyen hangos hangokat...pánikrohamot kapok tőlük, a szívem majd kiugrik a helyéről...azóta megrázkódok, mikor valaki hozzám ér...s már akkor csalódtam a férfiakban, az életben és a szerelemben...
Érdekes, hogy milyen régi emlékképeim vannak...anyának sokat elmeséltem, és aazok alapján néhány 1-2 éves koromban történt...gondolom ez is a megrázkódtatás hatása...emlészem, csak ültem a szobámban, a szőnyegen, a kis pöttyös hálóingemben, a kis szőke copfocskámmal.....és sírva imádkoztam...2-3 évesen....apa, hagyd abba.....hmm, hát igen...
Akkor nagyon szégyenlős is voltam és teljesen zárkózott, voltak kisbarátaim, de ha nem vollt nálunk senki, csak játszottam egyedül a szobámban...babáztam...és mindig egy tökéletes családot alakítottam ki...
Ez az egész história így ment, hosszú hosszú éveken keresztül, születésemtől 15 éves koromig még előfordult 1x, 2x....azelőtt nap, mint nap...a testvéremmel nem volt sosem szoros kapcsolatom sajnos....apa jobban szeretett engem, s félek ez is az egyik oka....a testvéremet is elüldözte otthonról...pedig úgy szeretem Őt és annyira hiányzik!
A veréseknek általában az volt az oka, hogy vállakozásokat nyitottunk és egy idő után sorba tönkrementek....dehát ezt senki nem bírta volna...apa is beteg lett.....ő is kimerült....ezek benne olyan nagy fájdalmat okoztak, hogy a mai napig nem tudja magát túltenni rajtuk...minden valószínűség szerint tőle örököltem a deprsszióra való hajlamot és az élet borúsan látását :(
Kitűnő tanuló voltam. Táncoltam, szavaltam, rajzoltam, versenyekre mentem, mindenben benne voltam.
S most? Most hol vagyok?.....
Közben anya enyhíteni akart apa bánatán, s egyúttal betegségén....megnyitottunk ismét egy boltot....az első évben talán úgy is alakult minden, ahogy tervezték, de jöttek a gondok, s apa is.....ismét...csak néztem és néztem....és nem tudtam mit csinálni, próbáltam, de apát nem gyakran hatotta meg, hogy közéjük szaladtam....
pedig anya olyan gyönyörű, még most is....bárcsak jobban hasonlítanék rá....mint 1 hercegnő...pedig ma már 50 éves....és mennyi mindenen átment....igen, mondom, gyönyörű....
Ezalatt már egy gimnáziumba mentem a kiváló tanulmányi eredményem miatt.....s az egyik napon...anya nem keltett....én keltem fel magamtól.....az ő ágyukon aludtam el....felemeltem a fejem...az ablakon kívül ragyogó napsütés, de az óra már késést mutatott....apa mögöttem feküdt, anya sehol....elvileg akkor már a boltban kellett volna lennt lennie, ami a pincénkben volt....
------------------ -------------------
Folytatom majd....most kicsit....öhmm...pihenek....