2. rész

Apával sosem lehetett igazán megbeszélni semmit...féltünk tőle...nemcsak testileg bántotta az embert, hanem nagy-nagy mértékben lelkileg is.Mindig mindenért anya volt hibás, vagy jobban mondva mindig valaki más, de ő sosem...Ezért mikor felkeltem és minden olyan fura volt, neki még nem szóltam...Leléptem az ágyról...akkor még kislányos butasággal kicsit örültem is neki, hogy nem kell iskolába menni ma...már úgysem érek el 1 vonatot sem...akkor már abban az iskolámban akadt egy-kt probléma...nem igazán fogadtak be...mindenkinek volt legalább 1-2 barátja, akikkel egy településről indultak útnak...pedig én mindig, mindenkivel kedves voltam...lehet, hogy túl kedves...de ez vagyok én...igen...hirtelen megörültem...anya biztosan nem tudott felkelteni...hiszen akkortájt már ez sokszor előfordult, kimerült voltam...egész életemben sok minden keringett odabenn, a fejemben...sok mindennek kellett keringenie...s ahogy ezen gondolkoztam, rájöttem, apa is itthon van...A szívem hirtelen nagyot dobbant...anya azokban az időkben már sokszor kijelentette...elege van...és majd egyszer mindent itt hagy...bele sem gondoltam...de főleg nem így...s akkoriban azt hiszem én sem voltam túl jó hozzá :( Én nekem csak hiányzott anyukám...aki a nap 24 órájából 15 órát dolgozik...ha végzett fáradt, de a házi munkát is meg kell csinálni...kiskoromban rengeteget segítettem neki...és pont, amikor megnőttem, kezdett ez ritkulni...és sokszor csak lementem hozzá és mint 1 szeleburdi kislány játszani akartam vele...beleülni az ölébe...viccelődni...nevetni...beszélgetni csupán...de ő már akkor fáradt volt...a szó mindkét értelmében...s én ezt nem fogadtam el, úgy, ahogy kellett volna, mert fájt...fájt, hogy van anyukám, de mintha nem is lenne...fájt, hogy van egy bátyám, de szinte sosem volt...és fájt, hogy van egy apám...aki meg csak fájdalmat tud okozni...Igen, ez a szívdobbanás valami anya-lánya közötti telepátia lehetett...éreztem, akkor már tudtam, hogy valami baj van.De nem siettem...nagyon féltem...lassan lépkedtem, nem tudtam mire kellene figyelnem, próbáltam csak hangokat keresni.Reménykedtem: De igenis, mindjárt megszólal a kassza hangja.Igen,igen,mindjárt hallani fogom anya hangját...lentről a pincéből...A pince...mindig is féltem oda lemenni...sok fóbiám van...az egyik a pincénk volt...olyan félelmetesnek tűnt...egy vaslépcsősor vezetett le...s én nem hallottam semmit, nem hallottam anya hangját, amit annyira vártam...csak egy belső hangot, hogy le kell mennem...sosem feledem...se azt,a mit láttam, se azt, amit anya mondott....se semmit...leértem, befordultam és megláttam Őt...amint...a pult mögött egy fehér lepedőn feküdt...nem tudtam elképzelni, hogy mi történt...eleve azt sem tudtam már, hol vagyok...gondoltam én betörőre is...arra is hogy meghalt...arra is, hogy mindjárt én is meghalok....s akkor már nem bírtam...kitört belőlem a sírás...Anya, mi ez? Anya, mi van? ...semmi értelmes mondat...semmi értelmes gondolat...csak azt tudtam, amit láttam...De anya még élt...és meg is szólalt...azt mondta: Nagyon el vagyok keseredve... ... ...alig tudott beszélni, a fejét sem bírta felemelni, én meg csak álltam, még mindig legalább 2 méterre tőle...akkor már tudtam, hogy valamit ő tett magával...kérdeztem, hogy mit csinált és az ő válasza, gyógyszert vett be...többet nem lehetetttőle megtudni...igen, apa is, anya is szedtek régóta nyugtatókat, apa a betegsége miatt...anya apa miatt...Én nem tudtam, mit csináljak...elindultam visszafelé...apától már előre féltem...felkelt, lement, kiabált vele, de mindegy volt...anya már nem volt magánál...mondtam apának, most az egyszer ne kiabálj vele, segíts felhozni valahogy...megpróbálta, de anya teljesen erőtlen volt, mindig kicsúszott apa karjai közül...én már fennt voltam...csak zokogtam...már én sem voltam magamnál...járkáltam fel-alá a körfolyóson...és csak istent kérdezgettem. Nagy nehezen sikerült apának felcipelni anyát...a vaslépcsőn...gyűlölöm...a pincéből...gyűlölöm...Akkor ismét kérdezgettük, de mint, aki megbolondult...sírt, mint egy kislány, kiabált, hogy hagyjuk békén, mert ő meg akar halni...és engem is ellökött magától...lelökött az ágyról...sőt ütött...mitn egy kislány...nagyon fájt az akkor, de legalább megütött...legalább élt...Végülis elvitték a mentők egy kórházba és én otthon maradtam apával ketten...ez sem volt a legjobb időszakaink egyike...de nekem máshol sem járt az agyam, csak hogy mi lesz, mikor anya hazajön...és hogy hazajön-e...a kórházban nagyon sokáig volt intenzíven...nem lehetett tudni semmit...de mégis olyan tiszta ez az egész...nem is fogom sosem elfelejteni...sajnos...és nekem járnom kellett iskolába...ahol különben sem volt már az igazi...egy ideig bírtam...de aztán egyre jobban látszódott rajtam a gondterheltség...és ezt mégjobban kihasználták...nem tudom, milyen emberek az ilyenek...akinek az a jó, hogy a másikat bántsa...és sajnos onnantól kezdve elkezdődtek a végtelen gondok az iskoláimmal...az egyik legeslegfájóbb dolog az életemben...anya már hazajött...úgy zokogott, sosem csinál többet ilyet..én pedig meg sem bírtam szólalni...:( be kellett zárni a boltot...apa ismét anyát hibáztatta...hihetetlen...s én egyre többször nem tudtam felkelni reggelente az iskolába, majd később már nem is akartam...aminek a vége egy osztályismétlési határozat lett...akkor méginkább kiborultam...én, a kitűnő tanuló, aki mindig is egyetemre akart menni, mint orvostanhallgató...olyan emberré válni, akire felnéznek...hogy majd egy napon a családom is büszke legyen rám...és később az új családom is, ha lenne...én...és az évismétlés...ezt követően pedig a végső csapás(nak hitt) : Anyáék bejelentették, hogy elköltözünk...minél messzebb, annál jobb, s mivel még most is itt vagyunk (bár van bőven komplikáció...ugyanmár az én letemben ne lenne?:) ennek a városnak a nevét nem szeretném leírni.Ott volt egy 2 éves kapcsolatom, egy igaz barátság a legjobb barátnőmmel, soksok barát...és nem mellesleg 16 év, amit ott töltöttem...maga az új város tetszett volna, mindig is imádtam a nagyvárosokat, a sok embert, a mozgást...de a többi része...ismét egy ütés az élettől...Akiket ott kellett hagynom, nemhogy közel álltak a szívemhez, bele voltak gyökerezve...s ezért, mint emberi kapcsolatok, a következő naplóbejegyzésemben őket írnám le...a "hiányzó láncszemeket"...az életemből hiányzó láncszemeket.S utána folytatom, az új várossal, az itt történtekkel....mást pedig már nem is tudok erre az egészre mondani, csak hogy horror...meg terror...én tényleg nem azért írom le ezeket, hogy bárki sajnáljon vagy egyéb...csak most kicsit jó leírni...ezt még sosem tettem így meg...elég félelmetes...ezúton szeretném megkösszönni a kommentárokat is, amikre válaszolni is fogok!! Mindenki nagyon aranyos itt! Folyamatosan olvasom közben mások munkáit és el kell mondjam, mindenki nagy tehetség is egyben..egyedi írások, mindegyikben valami más a megfogó.Gratulálok! Én meg csak írok és írok, mint egy hülye :)
De nekem is lesznek ám verseim, nem szabadultok meg tőlem pár ilyen 100 oldalas életrajzzal :D
Puszi mindenkinek ^^