Nem értek már semmit...

A napokban egy ismerősöm azt mondta, hogy nem szereti a havat, mert depressziós lesz tőle... Hát én is az lettem... (Újra leesett a hó...)

Nem tudom mi van és azt sem, hogy mi lesz... Most mondanám azt, hogy kavarognak bennem az érzések, de akkor hazudnék, mert most semmit sem érzek... Vagyis néha azt, hogy szomorú vagyok...

A barátnőm nemrég említette meg, hogy megváltoztam. Azt nem tudja, hogy miért, de azt igen, hogy megtörtént és ez neki nem tetszik.

Hát tényleg megváltoztam és ez most nekem sem tetszik. És az a legnagyobb baj, hogy nem tudom kiírni magamból és senkinek nem tudom elmondani, mert nincs mit leírnom és nincs mit elmondanom. Mert mit írhatnék le/mit mondhatnék el, ha még én magam sem tudom?

Volt már rossz időszakom... Volt mikor azt éreztem, hogy a gödör legalján vagyok és nem tudok kimászni belőle, de mégis megtettem, kimásztam a gödörből és itt vagyok. De ez most más. Ez nem olyan, mint azelőtt. Most még az is könnyen menne, ha nem foglalkoznék a dologgal...
"Ez van és kész, majd ez is elmúlik."

De én nem ilyen vagyok, vagyis nem ilyen voltam. Régen minden megérintet. Sokszor voltam rossz passzban, de mégis több érzésem volt, mint most. Próbálok boldog lenni, de ha csalódások érnek, akkor nem megy...

Ma is csalódtam... Azt hiszem... Találkoztam egy barátommal és mást vártam a találkozástól. Pontosan nem tudom, hogy mit, de mikor elköszöntünk egymástól elfogott ez a rossz érzés/depresszió.(Lehet, hogy az zavart meg, hogy eddig mindenkitől tudtam mit várhatok és ettől az új barátságtól nem tudom....) Már magam sem értek semmit. 

Egyszerűen már nem értek semmit. Nem tudok egyenesen sétálni, mert olyan mintha ittam volna, pedig egy csöppöt sem ittam, nem tudom megkülönböztetni az álmokat a valóságtól, az egyik napot a másiktól... Mintha csak egy rossz álomban lennék és azt várnám mikor tudok felkelni.

De nem kelek fel.
Néha csak azt veszem észre, hogy nézek magam elé és nem gondolok semmire. Eddig mindig gondoltam valamire, ha nem is fontos dologra, akkor is mentem az utcán, néztem az embereket és azt kérdeztem magamtól, hogy ők most mire gondolhatnak?
De most már arra sem... Megváltoztam. 

Én egy olyan ember vagyok, aki kötődik a másikhoz, akinek szüksége van a barátokra, és tudnia kell, hogy szeretik. De úgy érzem, hogy ma már ez sem igaz. Éppen hogy néha én magam taszítom el a barátaimat és észre sem veszem. Vagy talán már nem is érdekel. Most már azért sem vagyok odaáig, hogy tudjam, hogy szeretnek, mert minek? Valószínű, hogy hazudnak... Egyik pillanatban még váltig állítja, hogy szeret, a másik pillanatban meg már szinte letagad...