Most tényleg kővé vált a szívem...

http://blog.poet.hu/Aiolosz/kove-valt-sziv

Ezt pár éve írtam... Éppen szerelmi bánatom volt... És arra vágytam, hogy ne érezzek fájdalmat és szinte semmit...Hát akkor azt akartam, nem jött össze...

Most viszont...

Már szinte alig érzek valamit... A szerelem, a fájdalom, és szinte már a veszteség sem érint meg... Persze vannak boldog napjaim, mikor állandóan csak vigyorgok, és vannak olyanok is mikor nem... Még mindig örülök a teli Holdnak, a nyíló virágoknak, ahogy látom, hogy a lovak vágtáznak, amikor észreveszek egy motorost, mert ilyenkor tudatosul bennem, hogy jön a kedvenc évszakom, a tavasz.
De néha úgy érzem, hogy az érzéseim felszínesek. Egy barátommal éppen erről a dologról beszélgettem és ő azt mondta erre, hogy szerinte azért van ez, mert rohan az idő és már nem tudunk semmit sem megélni rendesen... Kiderült, hogy ő is így van ezzel... És mindketten sajnáljuk a dolgot...
Másik barátom a minap mondta, hogy ő meg szinte irigyel, amiért ilyen lettem... Mert most neki erre lenne szüksége, hogy elkerüljék az érzések és ne foglalkozzon velük...
Nem tudom... A fájdalom szempontjából örülök, hogy nem érint meg... De ugyanakkor szinte minden versemet a fájdalmaim miatt írtam... és most, hogy nem érzem, lehet, hogy nem is talál meg az ihlet...
Másrészről viszont félek, hogy az örömöm is elfog veszni a fájdalmammal együtt és ezt nem akarom... De megpróbálok minden apróságnak örülni,ahogy eddig is tettem... talán így az örömöm nem fog eltűnni... :)