Melyik vagyok én?

Két lélek

Két lelkem viszályt szít.
Fejem fájdalmában ordít.
Szívem kettétörik.
S nem tudom, holnap mi következik.

Egyik felem önsajnálatba merül.
Álom és valóság közt a határvonal eltűnt.
A könnyek újra felfedezik arcom vonalát.
S sehol egy vigasztaló szó vagy jó barát.

Másik felem rideg, érzelem mentes.
Egyszerűbben látja a dolgokat, mint hittem.
Nem foglalkozik múlttal, s a jövővel.
Csak a jelennek él és ezt szeretem.

De mikor két lelkem nem tudja,
Ki uralkodjon a pillanatban,
Fejem széthasad fájdalmában,
Könnyeim rázúdulnak a párnámra.

Egyszer mosoly húzódik szám sarkában,
Másszor könnyek mossák le fájdalmamban.
De vajon miért születnek könnyeim?
Hisz már rég eltűntek érzelmeim.

Gondolataim jönnek-mennek.
Soha nem állnak meg.
Köszönnek és eltűnnek,
Mint kiket jó barátoknak hittem.

De még sem érinti meg szívem
Egyetlen egy érzelem sem.
Érzem, egy könnyű szellő el tudná fújni a „fájdalmamat”,
S tényleg csak ennyi lenne, s nincs több bánat?

S újra könnyek mossák arcom.
Megkönnyebbülés vagy emlékek? Nem tudom.
Talán mind a kettő…
De végre újra szabad vagyok!