Aiolosz blogja

Két lélek

Két lelkem viszályt szít.
Fejem fájdalmában ordít.
Szívem kettétörik.
S nem tudom, holnap mi következik.

Egyik felem önsajnálatba merül.
Álom és valóság közt a határvonal eltűnt.
A könnyek újra felfedezik arcom vonalát.
S sehol egy vigasztaló szó vagy jó barát.

Másik felem rideg, érzelem mentes.
Egyszerűbben látja a dolgokat, mint hittem.
Nem foglalkozik múlttal, s a jövővel.
Csak a jelennek él és ezt szeretem.

De mikor két lelkem nem tudja,
Ki uralkodjon a pillanatban,
Fejem széthasad fájdalmában,
Könnyeim rázúdulnak a párnámra.

Egyszer mosoly húzódik szám sarkában,
Másszor könnyek mossák le fájdalmamban.
De vajon miért születnek könnyeim?
Hisz már rég eltűntek érzelmeim.

Gondolataim jönnek-mennek.
Soha nem állnak meg.
Köszönnek és eltűnnek,
Mint kiket jó barátoknak hittem.

De még sem érinti meg szívem
Egyetlen egy érzelem sem.
Érzem, egy könnyű szellő el tudná fújni a „fájdalmamat”,
S tényleg csak ennyi lenne, s nincs több bánat?

S újra könnyek mossák arcom.
Megkönnyebbülés vagy emlékek? Nem tudom.
Talán mind a kettő…
De végre újra szabad vagyok!

A napokban egy ismerősöm azt mondta, hogy nem szereti a havat, mert depressziós lesz tőle... Hát én is az lettem... (Újra leesett a hó...)

Nem tudom mi van és azt sem, hogy mi lesz... Most mondanám azt, hogy kavarognak bennem az érzések, de akkor hazudnék, mert most semmit sem érzek... Vagyis néha azt, hogy szomorú vagyok...

A barátnőm nemrég említette meg, hogy megváltoztam. Azt nem tudja, hogy miért, de azt igen, hogy megtörtént és ez neki nem tetszik.

Hát tényleg megváltoztam és ez most nekem sem tetszik. És az a legnagyobb baj, hogy nem tudom kiírni magamból és senkinek nem tudom elmondani, mert nincs mit leírnom és nincs mit elmondanom. Mert mit írhatnék le/mit mondhatnék el, ha még én magam sem tudom?

Volt már rossz időszakom... Volt mikor azt éreztem, hogy a gödör legalján vagyok és nem tudok kimászni belőle, de mégis megtettem, kimásztam a gödörből és itt vagyok. De ez most más. Ez nem olyan, mint azelőtt. Most még az is könnyen menne, ha nem foglalkoznék a dologgal...
"Ez van és kész, majd ez is elmúlik."

De én nem ilyen vagyok, vagyis nem ilyen voltam. Régen minden megérintet. Sokszor voltam rossz passzban, de mégis több érzésem volt, mint most. Próbálok boldog lenni, de ha csalódások érnek, akkor nem megy...

Ma is csalódtam... Azt hiszem... Találkoztam egy barátommal és mást vártam a találkozástól. Pontosan nem tudom, hogy mit, de mikor elköszöntünk egymástól elfogott ez a rossz érzés/depresszió.(Lehet, hogy az zavart meg, hogy eddig mindenkitől tudtam mit várhatok és ettől az új barátságtól nem tudom....) Már magam sem értek semmit. 

Egyszerűen már nem értek semmit. Nem tudok egyenesen sétálni, mert olyan mintha ittam volna, pedig egy csöppöt sem ittam, nem tudom megkülönböztetni az álmokat a valóságtól, az egyik napot a másiktól... Mintha csak egy rossz álomban lennék és azt várnám mikor tudok felkelni.

De nem kelek fel.
Néha csak azt veszem észre, hogy nézek magam elé és nem gondolok semmire. Eddig mindig gondoltam valamire, ha nem is fontos dologra, akkor is mentem az utcán, néztem az embereket és azt kérdeztem magamtól, hogy ők most mire gondolhatnak?
De most már arra sem... Megváltoztam. 

Én egy olyan ember vagyok, aki kötődik a másikhoz, akinek szüksége van a barátokra, és tudnia kell, hogy szeretik. De úgy érzem, hogy ma már ez sem igaz. Éppen hogy néha én magam taszítom el a barátaimat és észre sem veszem. Vagy talán már nem is érdekel. Most már azért sem vagyok odaáig, hogy tudjam, hogy szeretnek, mert minek? Valószínű, hogy hazudnak... Egyik pillanatban még váltig állítja, hogy szeret, a másik pillanatban meg már szinte letagad...

http://blog.poet.hu/Aiolosz/kove-valt-sziv

Ezt pár éve írtam... Éppen szerelmi bánatom volt... És arra vágytam, hogy ne érezzek fájdalmat és szinte semmit...Hát akkor azt akartam, nem jött össze...

Most viszont...

Már szinte alig érzek valamit... A szerelem, a fájdalom, és szinte már a veszteség sem érint meg... Persze vannak boldog napjaim, mikor állandóan csak vigyorgok, és vannak olyanok is mikor nem... Még mindig örülök a teli Holdnak, a nyíló virágoknak, ahogy látom, hogy a lovak vágtáznak, amikor észreveszek egy motorost, mert ilyenkor tudatosul bennem, hogy jön a kedvenc évszakom, a tavasz.
De néha úgy érzem, hogy az érzéseim felszínesek. Egy barátommal éppen erről a dologról beszélgettem és ő azt mondta erre, hogy szerinte azért van ez, mert rohan az idő és már nem tudunk semmit sem megélni rendesen... Kiderült, hogy ő is így van ezzel... És mindketten sajnáljuk a dolgot...
Másik barátom a minap mondta, hogy ő meg szinte irigyel, amiért ilyen lettem... Mert most neki erre lenne szüksége, hogy elkerüljék az érzések és ne foglalkozzon velük...
Nem tudom... A fájdalom szempontjából örülök, hogy nem érint meg... De ugyanakkor szinte minden versemet a fájdalmaim miatt írtam... és most, hogy nem érzem, lehet, hogy nem is talál meg az ihlet...
Másrészről viszont félek, hogy az örömöm is elfog veszni a fájdalmammal együtt és ezt nem akarom... De megpróbálok minden apróságnak örülni,ahogy eddig is tettem... talán így az örömöm nem fog eltűnni... :) 

Hiány

Megvan két karom,s két lábam.
Van egy fejem, zömök törzsem.
Látszólag mindenem megvan,
Ám valójában mégsem.

Szívem üres, tátong, szeretni vár,
Hol van, ki végre megértene már?
Egyszerű gondolat, egyszerű embert formál,
Egyszerű lélek, egyszerűt kíván.

Vagy mégsem? Látom elképzeléseim negatívját,
Minden máshogy megy, mint a gyermekszem lát.
Ki mondja meg mit tegyek, ki mondja meg, hogy tegyem?
Ki az, ki meghallgat, elfogad s majd örökké szeret?

Elmondanám…

Elmondanám, de nem tudsz segíteni.
Félek, de nem tudok ellene mit tenni.
Könnycsepp nedvesíti arcom,
Szívem fájdalmában ordít egy nagyot.

Rákérdezel, hogy mi a bajom,
De még nem ismersz eléggé,
Így nem tudhatod, mikor hazudok.

Elhiszed, nem tudod mi a bajom.
Könnycseppek között mosoly húzódik meg.
Próbálok mosolyogni, de nem tudok.

Szívem újra fáj, ölelésére vár.
Karjában akarom magam érezni.
Szemébe akarok mélyen nézni.
Ajkát, ajkamon érezni.

De kék szeme nem engem néz.
Hangja nem engem szólít.
S ilyenkor szívem darabokra törik.
Ezernyi, apró darabra törik.

Összerakni megint nehéz,
Nem tudom, hol kezdjem megint.
Vigyáznom kellett volna,
Felelőtlen voltam.

Most újra fáj,
S most is nagy a távolság.
Egy világ választ el minket,
S lehet, hogy ennek is így kellett lennie.