AgainMaiden blogja

Anya

Mellemből éltél miután kiszöktél

szakadó résemen. Szívtad mindenem.

Álmomat, éltemet s ma már alvadt

tej, mit öklendezel, aszott bőrömre

kisírt üvegszemekkel.

Nektek dúdolom

Önző vagyok.

Magamnak, magamat akarom.

Ti már ettetek belőlem…

Később megtiportatok.

Lábbal, lánccal, szavakkal,

Jéggel, tűzzel, botokkal.

Lélekölő sorokkal.

Az utóbbi volt, mi fájt nagyon.

Bennem maradandó sebet alkotott.

Az utóbbi volt, mi fájt nagyon.

E dalt most Nektek dúdolom.

Várj

Combjaimra száradt a kéj

Már nem meleg

Veled együtt eltűnt az éj

Testem sem remeg

Várja az elmúlást

Várja a megalkuvást

A nappali fényt…

Istenem, Istenem 

Istenem, Istenem...

Mindig ez a vége.

Szép tavasszal múlnak el

a féltve őrzött évek.

Nem titkolt vágy

más kertje után,

míg az enyémen

hét lakat a zár.

Istenem, Istenem,

add hát meg nekem.

Szeressenek mindig,

S hogy a csúcson fent legyek.

Dícsérjen az 

kit én is istenítek,

Istenem, Istenem,

magam így szentesítem.

Esett…

Esett.

Hosszan fájdalmasan.

Lassú méreg a magány

bár vallja magát ártatlannak.

Gyermeki kék szempár

átkokat sugall;

győztesként ellenáll

mindennek ami jó.

Esett.

Ruhám ázott illata

szaggá változott.

Ember, férfi,

légy átkozott!

Hagyj élni, győzni,

hagyj engem mindent eltiporni.

Megtört szívem lesz