Adalbert blogja

 

 

 

Egyre inkább úgy tűnik, hogy a kormány strukturális reformelképzeléseinek egyik iránya a rokkantsággal kapcsolatos kérdések rendezése. Azokkal az adatokkal, amelyekre a kormány a változás szükségességét alapozza, nem lehet vitatkozni, azok sajnos valósak.

            A nyugdíjasok egynegyede rokkantnyugdíjas, a számuk közel 750.000 fő. A rokkantnyugdíjasok mintegy fele még munkaképes korú, ők azok, akiknek a foglalkoztatási rehabilitációjáról, munkába állításáról elvileg lehet és érdemes beszélni.

            A munkaképes korú rokkantnyugdíjasoknak körülbelül csak tíz százaléka dolgozik, az uniós átlag negyven százalék körül van, vagy inkább a fölötti. Ha az uniós átlagból indulunk ki, akkor 150,000 rokkantnyugdíjas foglalkoztatásáról lehetne szó, ehelyett 37-38.000 fő foglalkoztatása valósul meg jelenleg. Ha az uniós átlaghoz kívánunk felzárkózni, akkor közel négyszer ennyi munkaképes korú rokkantnyugdíjas foglalkoztatásáról kellene gondoskodni.

           

 

Hogyan jutottunk ideig?

Az elmúlt húsz évben a politika, a mindenkori kormányok – az elmúlt három-négy évet leszámítva – folyamatosan szemet hunytak a fölött a gyakorlat fölött, hogy a rehabilitáció helyett elsődleges volt a rokkantnyugdíjazás. Sőt, voltak időszakok, amikor kifejezett politikai akarat is volt arra vonatkozólag, hogy inkább a rokkantnyugdíjasok száma emelkedjen, mint a munkanélkülieké.        

Az elmúlt három-négy évben alakult úgy a politikai szándék, hogy a problémával foglalkozni kell, hogy a rehabilitációnak elsőbbséget kell adni.

 

 

Ahogyan nem lehet a problémát megoldani.

            Nem lehet megoldani, ha csak a finanszírozási költségek csökkentése a cél. A rokkantnyugdíjasok számát és az ellátások költségét lehet úgy csökkenteni, ha az orvosi felülvizsgálatkor visszaminősítik a rokkantnyugdíjast.

            Ezzel azonban még nem oldottunk meg semmit. Ekkor nőni fognak a szociális és/vagy a munkanélküli ellátások.

 

 

Mi lehet a közvetlen jövő?

            Azzal a céllal egyet lehet érteni, hogy amennyire csak lehetséges, minél több munkaképes korú megváltozott – egészségkárosodott, adott esetben korábbi rokkantnyugdíjas – foglalkoztatása valósuljon meg. Ha a fenti adatokból indulunk ki, akkor ebben a körben további 100.000 ember foglalkoztatásáról lehetne szó.

            Ma az látszik, hogy a kormány elsődlegesen költség-megtakarítási szempontként kezeli a kérdést. Ezzel viszont a problémát csak más szintre toljuk. A könnyebb ellenállás irányába megyünk.

            Ha valóban meg akarjuk oldani a problémát, akkor néhány évig nemhogy költséget lehet megtakarítani, hanem meg több pénz kell. Ez a pénz aztán előbb-utóbb megtérül, de előzetesen áldozni kell rá.

 

Mi az, amit el kellene kerülnünk?

            Azt, hogy sértő, méltánytalan helyzetbe hozzanak a visszaminősítésekkel embereket, olyanokat, akik egyébként nyilvánvalóan jogosultak – lennének – a rokkantnyugdíjra.

            Az meg végképp nem megy, hogy az állam azt a – ma már magasnak tekinthető – pénzt sem költi a foglalkoztatási rehabilitációra, amit rehabilitációs járulék címén beszed a munkáltatóktól. Megszűnt a Munkaerő-piaci Alap rehabilitációs része. Az elfogadott 2011. évi költségvetési törvény alapján biztos, hogy 2011-ben az állam kevesebb pénzt kíván költeni a megváltozott munkaképességű emberek foglalkoztatásának támogatására, mint 2010-ben.

            Az sem megy – nem illő, illetve nem szalonképes -, hogy az állami költségvetési intézmények kimaradnak a foglalkoztatási rehabilitációból.

            Jelenleg a hivatalos, döntéshozói kommunikáció szöges ellentétben áll a tényleges döntésekkel, a napi gyakorlattal.

 

 

 

                                                                                                            

 

 

 

A film a csenddel kezdődik. Egy fiatal nőt látunk, aki csak megy, megy, leginkább gyalog, hátizsákkal a hátán, mintha egyre távolabb akarna kerülni az élettől, mindentől. Nincstelenül megy, kukázik, azt eszi, amit a kukában talál, stoppol és a sofőr ki akar kezdeni vele, míg egyszer csak egy tanyán találja magát valahol Írországban…

             A tulajdonos gazda kérésére ott marad a tanya körül segédkezni ellátás fejében. Egymással szemben azonos feltételeket támasztottak, nem firtathatják a másik múltját. Kezdetben tartják is magukat mindketten ehhez a feltételhez. Ahogy azonban múlik az idő, ahogy egyre közelebb kerülnek egymáshoz, egyre nehezebb betartaniuk fogadalmukat.

            A két zárkózott ember nagyon messziről közelít a másikhoz. A nő kezdetben a közeli erdőben felállított sátorban alszik. Aztán egy külön szobában a tanyán, míg végül már összebújnak.

            De valójában ki is ez a nő és ez a férfi? Ahogy a két ember egyre közelebb kerül a másikhoz, úgy érdeklődnek a másik iránt annak tudta nélkül. A férfi elmegy Hollandiába megkeresni azt a helyet, ahol a nő valamikor élt. A nő a házban rendezkedve megtudja a férfiról, hogy a beteg. Amit megtudnak egymásról, inkább csak jelzésértékű. Mi nézők nem is igazán tudjuk meg, hogy ők mit tudtak meg a másikról teljes egészében.

            A nő gyakran hallgatja a férfi lemezeit. A zene is egymáshoz viszi közelebb a két embert.

            Anne és Martin megszeretik egymást. Amint a lassú folyású víz a maga képére formálja a sziklát is, úgy csiszolódnak egymáshoz, egymásba.

            Ez az Ursula Antoniak által rendezett ír-holland film a szerelemről szól, két különös ember szerelméről.

            Egymásra-találásuk  beteljesíti sorsukat is. Martin egy reggelre meghal. Halála esetére úgy végrendelkezett, hogy a tanya Anne legyen.

            Az Annet alakító Lotte Verbeek és a Martint játszó Stephen Rea nagyot alakítanak. Az Annet játszó színésznő különleges szépségével is kitűnik.

            Annak, aki szép filmet szeretne látni a szerelemről, annak ajánlom ezt a filmet. Föltétlenül nézze meg a Semmit magamról című filmet és többet fog tudni a szerelemről.

 

Egy pillanat

- a ránk járó rúdról

 

 

 

Kezdődött a borsodi árvízzel. Aztán jött a vörös iszap, majd a löszös talaj mozgása. A sok csapadék, a magas vízállás miatt a folyamatos belvízveszély. Most legutóbb pedig itt volt a földrengés.

            A természet részéről ránk jár a rúd. Közel egy év történéseiről szóltam.

            Az érintetteken, az ott lakókon kívül ki emlékszik még a borsodi árvízre? Ők még ki sem heverték, a többségnek pedig már történelem.

            A bajban összefogunk, összetartozunk érzése elszállt, mint füst a szélben.

            A következő sokkoló élmények valahol már itt vannak a kertek alatt. Ha nem is várnánk, azok akkor is jönnek. Arról már nem is beszélve, hogy az emberek egymást is tudják sokkolni.

            A természet részéről ránk jár a rúd mostanában. Valamit ezzel és magunkkal kezdenünk kellene. Nem ám úgy, hogy az egyik oldalon fosztogatásokról, jól kereső szállítókról, fizetni nem vagy nehezen akaró biztosítókról hallunk, a másik oldalon segélykoncertekről, adománygyűjtésekről.

            A bajban ismerszik meg az ember, a társadalom. Ezt a mondást már régen sikerült bizonyítanunk.

 

 

                                                                                                            

 

 

Egy pillanat

- a csodáról

 

A férfi a képzőművészeti egyetemre járt. Közel egy évvel ezelőtt a sztrókhoz hasonló betegsége lett, amelynek következtében lebénult és a beszédkészégét is elvesztette.

Aztán kezdődött a rhabilitáció időszaka. Ennek eredményeként megtanult bal kézzel írni, rajzolni, festeni. Botot használva nehezen mozog, néhány lépést már meg tud tenni.

És a beszéd. Ez alakul a legnehezebben. Egy-egy szó, egy-egy rövid mondat. Ezek is nehezen érthetőek, szinte suttogóak.

Aztán jön a csoda. Ez a férfi a fiútestvérével magyar népdalt énekel. Érthetőbben, jobban énekel, mint beszél.

Hogy ez hogyan lehetséges? Ez talán nem is érdekes. Ez legyen az orvosok, a szakemberek dolga,

A testvérekről szóló, a testvérekkel készült riportot a Kossuth rádióban hallottam 2010. december 18-án délután. Egy kisebb fajta csoda, amit hallottam a riportban. Úgy tűnik, így karácsony tájékán minden megeshet.

 

 

Uram, vesd rám tekinteted!

Égnek meredő kezem

észre miért nem veszed?

Uram, hallgasd meg szavaimat,

ne a semmibe szálljanak!

Én itt a porban könyörgésre fogom

a szót

és várok tőled biztatót.

Fölényesen elnézel a fejem fölött,

mintha hozzám és a többiekhez

nem volna közöd.

Magunkra hagytál. Mondtad:

Boldoguljatok nélkülem!

Lett közöttünk csúszó-mászó

számtalan és meztelen,

és lett közöttünk számtalan cédrus,

idegen,

és lett közöttünk számtalan bűnös

és embertelen,

és mi, akik - azt hisszük -

jó úton járunk,

őrlődünk és morzsolódunk,

lassú haladásunk

és már örömünk sincs benne,

de próbálkozunk, mert hajt

az ember ösztöne.

 

 

Uram, vesd rám tekinteted!

Égnek meredő kezem

észre miért nem veszed?

Fogadj szívedbe engem,

a száműzöttet,

és fogadd szívedbe társaim,

a száműzötteket!

Elhagyhat a kedves, a szerető és a barát,

csak mellettem tudjalak.

 

 

Uram, süket vagy,

hogy nem érted szavam?!

Vagy nem is akarod érteni,

mert már nem emberi?

Előtted – csak előtted –

megalázkodhatok,

szavaim némaságodban

tovább nem adod.

Tisztellek, mint egy ismeretlen

barátot,

akit érzek és akit szemem még

nem látott.

És lássatok csodát emberek!

Mire idáig értem szavaimban,

megérintett a szeretet.