1968 blogja

 

A  sok  falra  hányt  borsó  a  szőnyeg  alatt  rohad, 

idegen  zsebekben  kamatozik  a  bánatpénz, 

egyre  kevesebb,  aki  meg  is  értse,  amit  mond 

-  így  kergetünk  a  világban  héttenger  álmokat  - 

de  csináld  elegánsan,  úgy,  mint  Bond  ( tudod:  a  Dzsémsz ) 

hiszen:  "Ju  onli  liv  tvájsz"  -  ez  nekünk  sem  lehet  gond.

 

Bízz  az  úrban,  de  szolgáira  fordíts  figyelmet 

-  az  önzetlen  szeretet  nem  lehet  parancsolat  - 

tudd;  csak  úgy,  a  semmiért  senki  meg  nem  szabadít 

's  jól  nézd  meg,  hogy  a  gyermekedet  kihez  engeded 

-  púderben  sem  ismered  a  hatóanyagokat  -

felhasználhatják  ellened  is,  nem  csak  szavaid. 

 

Aki  nem  vetett,  nem  őrölt,  nem  tett  el  a  télre,

de  elhitte;  megélünk  majd  legendákon  hízva

és  nem  használt  neki  sohasem  szidás,  sem  tanács;

higgye  csak  tovább  szilárdan;  más  beszélhet  félre,

hazugságok  alá  temetett,  holt  hitben  bízva

( ’s,  hogy  holnap  is  kakaó  lesz  és  mazsolás  kalács ).

 

A  fagyos  napok  majd  mindenkit  felébresztenek 

-  a  történelem  vihara  tanárnak  megteszi  - 

míg  a  maradékaink  szükséget  inhalálnak; 

tanulatlan  eszkimóként  fókákat  keresve 

-  meddő  jégmezőn  útjukat  halál  kereszteli  - 

's  mindenütt  már  csak  nyalka  pingvineket  találnak. 

 

( 2012.  május  13. )

 

Baktatok  keresztül  ezen  a  globális  plázán,

előttem  riszál  egy  ruganyos,  rózsaszín  cica:

plüss  rajzfilmfigura  ring  falatnyi  hátizsákján,

izgága  kis  kezében  pattog  a  kukorica.

 

Topja  alatt  nadrágba  kötözve  a  sonkája 

( kandikál  a  malacpersely  -  okát  ne  is  kutasd )  

úszógumira  ”prostiparoli”  tetoválva 

mutatja,  hogy  miért  kell  majd  bedobni  egy  húszast.

 

Még  csillag  születik  kívülre  gombolt  lelkében,

a  jövőben  Ő  tán  olyan  megasztár - féleség:

vagy  helyi  kifutón  képzelt  menőként;   manöken

( de  halálbiztosan  nem  egy  született  feleség ).

 

Hiszen,  Ő  ezzel  a  Korral  jár  -  mert  egy  "modern  nő" 

( szüfrazsett  kísértetszülők  késői  gyermeke )  

tudatos,  trendi,  önző?  Mindegy:  legyen  feltűnő 

-  ebben  a  korban  nem  nyom(aszt)  az  élet  mérlege. 

 

Hallva  lépteim,  hirtelen  részesít  a  kegyben;

megfordulva,  arcán  csábosnak  szánt  mosoly  lobban,

korban  hozzám  illő  ( ha  jól  látom;  nincs  még  negyven )

sajnos,  nem  másban,  csak  ezen  elátkozott  korban.

 

( 2012.  május  11. )

 

Mint  szőlőmunkás  kapája  durva  nyelével 

-  kinek,  mikor  végre  beérett  az  újbora  -

akkor  sem  olyan  nehéz  egyedül  maradnom, 

ha  már  körülrajzik  számos  ivócimbora. 

 

Nem  nyűgöz  le  a  világ  -  eleje,  se’  vége  -

egy  senki  vagyok  és  jól  tudom,  hogy  maholnap 

röhögve  körbe  rugdalni  az  utca  mocskán 

nálam  sokkal  szánalmasabb  koldusok  fognak. 

 

Kékvér  lelkek  közt  pedig  oly’  kevés  a  nemes 

-  ez  a  csendes,  magányos  arisztokrácia  -

eltűrve,  hogy  a  tevékeny  ostobaságtól 

mily  védtelen  az  elnéző  tolerancia. 

 

Néha  még  reménykedsz,  talán  úgy  hinnéd;  mégis 

-  aztán  újra  beláthatod,  hogy  végül;  mégse  - 

hidegen  hagyta  őket  a  letarolt  szép  is 

és  nem  rettenthette  el  a  haragos  ég  se. 

 

 

( 2012.  május  07. ) 

 

Az  emberek  itt  rég  nem  kellenek  egymásnak

hát,  ne  tartsad  magad  te  sem  annyira  nagyra,

amíg  vélt  sérelmeket  újra  előásnak;

nincs  okunk  ünnepre  és  nincs  okunk  panaszra.

 

Hivatást  és  nőket  érzelemből  ne  válassz,

már  én  sem  tartom  számon,  hogy  kinek  mit  adtam;

új  szerelem  egy  újabb  csalódásnak  ágyaz

’s  nem  számít,  hányszor  köszöntem  elfogadatlan.

 

Te  nem  láthatod  onnan,  engem  itt,  mi  kínoz,

a  széthúzások  oly’  furcsán  összetartanak

’s  nem  végződik  tanulsággal  az  összes  mítosz;

Danaidák  hordóját  nem  foltozzák  szavak.

 

Tudom;  talán  jobb,  ha  többé  nem  publikálom

-  lehet,  hogy  Neked  ez  így  értelmezhetetlen  -

a  vers  marad:  racionalitás  és  álom… 

és  maradok  én  is  az  örök  élhetetlen.

 

 

( 2012.  április  20. )

Ez  csak  a  mi  táncunk,  nem  vitás: 

nem  léphet  közénk  senki  más, 

míg  Te  egyedül  nekem  forogsz  

és  csípőd  csábítva ring  felém; 

kettesben  vagyunk  e  földtekén. 

 

Vállam  hattyúválladat  éri  el, 

szívlángra  szempárnyi  tűz  felel, 

míg  a  nyűtt  hegedűhúr  feljajong 

és  belezokog  fájón  a  zongora; 

arcomra  hűsíted  izzó  arcodat. 

 

Mint  harmonikát,  nyújtod  a  pillanatot 

’s  követi  vágyam  hívó  mozdulatod, 

már  nem  számít,  hogy  reám 

dominaként  kegyetlen  tűsarok  tapod; 

míg  őszintén  ölelve  tart  hű  karod. 

 

Neked  szabad  most  halálra  bántanod, 

karmazsin  körmeid  lelkembe  márthatod,

míg  vérfekete  titkunk  egymásba  alél

és  mire  hallod  azt  a  dallamot; 

lépéseidet  már  többé  Te  sem  számolod. 

 

 

( 2012.  április  02. )