1968 blogja

Ma  éjként  borongós  mézcsillag  szemed, 

ma  nem  hiszed  nekem  a  holnapod, 

most  elhúzod  tőlem  a  kezed 

’s  a  kedvenc  borod  is  otthagyod 

a  kopott  kredenc  szélén, 

honnan  könnyen  leszédül  a  pohár… 

Intesz;  hogy  hagyjalak  békén: 

ma  nem  számít  semmi már, 

ami  eddig  számodra  egy  világot  ért: 

most  hirtelen  értelmet  vesztett 

és  nem  kárpótol   a  lidérces  álmokért 

a  kudarc,  mi  a  tényre  ráébresztett. 

De  én  akkor  is  érzem,  tudom; 

ülünk  még  bujkáló  holdkifli  fényén, 

fűben,  ezüstkék  fák  alatti  úton, 

hol  fürtjeid  ezeregy  éjen  át  nézném, 

míg  nekem  támasztod  tűzforró  hátadat… 

Az  ajkam  óvatoskodón  felfedezve 

letapogatja  meztelen  válladat 

’s  a  kezem  a  kezedbe  öltve 

eldobok  egy  leszakított  virágot,  mert 

a  szirmok  tépegetését  abbahagyhatom, 

hiszen;  tekinteted  újra  megismert 

és  puha  ajkad  vallomásként  ég  ajkamon. 

Mert,  most  mindenünk  egy  ölelésben  ring: 

szempilláink  selymei  egymásba  karolnak, 

egymáson  gördülnek  vágyó  vállaink, 

’s  ujjaink  apró  tintahalakként  haldokolnak. 

( 2011.  december  28. )