1968 blogja

A  hited  csak  akkor  segíthet,  ha  teljes  

a  tűz,  ha  igaz  áldozattal  ég,  vadul  

a  szíved,  ha  hű  és  igazán  szerelmes

veszteség:  ha  az  ember  belőle  tanul...

Elkényeztettél,  majd  útra  löktél, 

mint  apja  kedvence - lány 

a  megunt  kutyakölyköt: 

nem  érdekelt,  hogy  fagynak  le  vad  tél 

jegén,  behúzva  a  kisvagány, 

de  életlen  oroszlánkölyökkörmök. 

Te  akkor  vettél  el  tőlem  bízó  éveket, 

mikor  legjobban  kapaszkodni  kellett  volna 

-  hirtelen  elém  rántva  fal - függönyöket  - 

mikor  még  minden  álom  életet  kéreget  

’s,  ha  valaki  hinne  és  beléd  karolna: 

őszintén  visszacsengene  benned  a  köszönet. 

Od’adtál  volna  a  cigánynak: 

néhány  csiricsáré,  mázos  szaváért, 

míg  tőlem  az  őszinte  sem  kellett 

’s  gondolataim  riadt madárként  cikáztak, 

hol  a  megdöbbenés  a  felismerésbe  ért: 

”Hát,  örökségként  csak  ennyi  tellett…?” 

A  pénz  számolva,  az  asszony  verve 

úgy  lenne  jobb  -  mondták  akkor  sokan 

és  nem  feleltünk  okosoknak  -  minden  hiába, 

ám,  a  sorsnak  más  volt  Veled  a  terve 

’s  én  ma  sem  bánnám,  ha  minden  szüfrazsett  elrohan 

jó  messze…  ( mondjuk;  Capilláriába )*. 

Későn  akartál  életre  tanítani 

-  inkább  nőttem  volna  fel  rongyokban, 

egy  isten  háta  mögötti  tanyán  - 

de  most  már  én  is  kezdem  gyanítani: 

nem  tetted  a  dolgodat  rosszul  vagy  jobban, 

hiszen;  nem  felejtem  azt  a  leckét,  Anyám. 

( 2012.  február  19. ) 

( *  Utalás  Karinthy   F. azonos  című  írására. ) 

Én  emlékszem,  mikor még

testvérnek szólítottuk  egymást.

Vadsóskát  rágcsálva  feküdtünk

frissen  kaszált  fűben,

bámulva  az  égi nyáj  lassú  vonulását

’s  már  büszkék  voltunk  rá:

ember  járt  az  űrben.

Nem  felejtem  a  közös  Karácsonyokat,

a  szobában  is  égbeérő,  csillogó  fenyőket,

a  várakozás  izgalmába  ölelt  áhítatot,

a  konyhában  sürgölődő,  kibomlott  hajú  nőket.

’S  ahogy  vágytuk,  nagyon  vágytuk:

a  titkok  előttünk  ajtókat  nyissanak

a  csodálatosnak  hitt  felnőttvilágra,

míg  a  gúnárkergetéstől  volt  hangos

az  erdészház  lankás  udvara

és  mi  csak  nevettünk,  ha  szidást  kaptunk

egy  letört  málnaágra.

Ma  már  tudom,  az  a  felhő  a  ”cumulonimbus”:

ha  látom,  akár  rossz  időt  is várhatok.

Mára  a  felhőtlen  gyermekkor

vattapuha  ködökbe  halkult,

ahogy  suttogó  imákká  érnek

az  elfásult  sóhajok.

Akkor  is  különböztünk  már,

egymásnak  ezt  hiába  is  tagadnánk.

Azóta  a  két  testvér  külön  utakon  jár.

Ha  találkoznánk,  lehet,  idegenként  fogadnál.

Mi  tette  ezt  velünk?  Nem  kutatom.

Talán,  nem  figyeltünk eléggé

egy  szeretetből  elárult  titoknál…

de  az  ágtördelésre  már  nem  nevetnénk,  tudom

sem  a  málnabokroknál,  sem  a  családfánknál.

( 2012.  január  21. )