LOVAS ZSUZSANNA LUX - Árnyék és Fény
GyászÚj cipők
A rakparton sorban cipők
őrzik az elmúlt csúf időtmelyben ember temetőjea Duna hullámzó vizerégmúltnak emléke fémbeszomorú sorsukat félveemlegetik a pestieks cipőjük mementójuk lett
új cipők kerülnek odaoda de bőrből a partras a Duna vize csak folyiksírva mossa a "Fáj-fokig"
habtestével már nem bódítringatózva már nem hódítelnyelték a fodros habokki tudja lesznek-e karok
melyek karolják s kapok-ehírt róluk melyben csillagokgondolnak esténként rájukha majd őket - megtaláljuk...
Eső után
A város végre lélegezni kezd,
Az eső elállt, friss most minden.Az ablakban vagyok, rád gondolok,Merre járhatsz most, én nem tudom.Az oltáron elhervadt a virág,A násznép lassan oszlik már,Hangosan sírtam, bár nem tudom,Miért könnyeztem? Fel sem fogom.
Elhagytál épp most, és éppen ma,Nem szóltál előre, és én sírtam.Az ég is rám borult és könnyezett,De már elmúlt! Ahogy te - belőlem!
Néma tánclépések
A néptánc teremben csend van.
Nem kacagnak a gyerekek.Táncos lépteik némák ma,hangtalan ritmusuk feszes.A csend és a reggeli fénymagával vitte, már nem fél.Hajnalban még pacsirta szólt -törékeny lényéhez hajoltegy angyal, s útra hívta őt...Ahol az utak fényeseks a szívek szeretnek - ott várták ŐT.
Némán mozdulnak a kis cipők,ritmusra mozdul lányok derekán a szoknya...Koma tálát hozza, hogy betérjen Ő,mert őt a Menny befogadja...
Mielőtt elmennél
Mielőtt úgy mennél el, hogy azt hiszed
érted nem dobban meg szívem -halkan csendben elárulomszólni nem fogok,csak meghalok.Mosolyom lesz majd hangtalanelmúlik bennem zajtalanszépsége szerelmedneks csalódása lelkemnek.Az nap csend lesz, -majd újra dalcsalódásomnak dallamas kezed nyomát még keresem -nem zavarlak már sohasem...Anyám volt...
Anyám volt, és olyannak tűnt,
mint a többi anya,
öröm járta át akkor a házunkat.
Gyermek voltam, kincse, mindene,
de ahogy nőttem, lettem ellene.
Őszes hajába fújt a szél,
Kis kertjébe hullott falevél.
Csak egy rigó dalolt az orgonán
s hiába várta, nem mentem el hozzá.
Nem is hívtam, messzire mentem el
szívemből kizártam, át se öleltem.
Ma már hívnám, hogy jöjjön, itt a kert,
hívnám, hogy fogja meg kezem...
Kertje rejtekébe búvó kis madár
régen nem dalol már az orgonán.
Kedvenc virágai újra élednek,
tavasz melegével nekem üzennek...
Drága két kezét megmelegíteném,
ha múltjáról mesél, meghallgatnám én.
Elkéstem, így mást nem tehetek -
színes virágait csokorba rendezem.
Még egy könnycsepp, amit hullatok,
miközben fájdalmam a sírjára rakom...