Apokrif verseim
EgyébBukás, kontra megváltás I. rész
BUKÁS, KONTRA MEGVÁLTÁS I. RÉSZ
Vigyázni kellene minden álmunk -
az idő arcunkon mélyre szánt,
földre szikkaszt minket magányunk
s cserépdarabokra hull a szánk.
Testünk araszol - mozaikképbe
rendeződik az eszme - teraszán,
mielőtt a szeretet elérne, -
szétoszlik a kezdet tavaszán.
Kezet nyújtani a fellegekbe,
s várni, hogy sugárban dőljön ránk
isteni dimenzió kegyelme,
mielőtt a végzet földbe ránt.
Az éteri tér foncsortükréből
arcunk üdvözülten mosolyog,
emlékként az élet kezdetéről -
mikor képe bennünk ragyogott.
A földdel egyenlővé lett lelkünk,
elfeledtük szép ábrázatát
annak, ki előre látta bennünk
a féregként megbúvó halált.
a kert egy fájáról sem ehetünk?
Így bukunk el mind kételyeinkben,
s így remélünk jót hitetlenül.
Anyámat én már...
ANYÁMAT ÉN MÁR...
Anyámat én már levedlettem,
nem ér el ajkáról a feddő szó,
falrahányt borsó, de így szeretem,
- nem lehet többé gardírozó.
minek a mihaszna önbecsülés! -
"majd a szőlőbe mégysz kapával,
ha nem tetszik a hegedülés!"
A vonósra ő kényszerített,
mivel a zongora túl drága volt,
így szállt el vonyítva az ígéret,
s szívemben félelem zakatolt.
Míg társaim boldogan élték
felhőtlen gyermekkorukat, játszva,
én sohasem leltem meg a békét,
s családban is maradtam árva.
Ma már tudom, hogy ő sem volt
egykor csak egy mostohagyerek,
szívén egy vésett keserű seb volt,
mit mélyen magába temetett.
Anyámat én most karomba veszem,
- nem érheti semmi szemrehányó,
minden rosszat feledve szeretem,
- ajkán bocsánatkérő a szó.
Egyetlen levél
EGYETLEN LEVÉL
a szavak felettem ellebegnekhomályos éjszakán a remény
a holnapi nap egén nem nyílik
virág kezemben csak egy fakó
mely volt a kiskertnek szegletén
síri a dallam sötét a homály
szavaim is csak csörgedeznek
búvó patakokba bukó fények
konganak szemem tengerén
kezem közül foszlik az élet
sápadt liliom bókol részegen
ártatlanságát rég elfeledve
elkékült ajakkal néma az erény
sziromhullásban áznak a kertek
vaksággal vert erdők mélyén
kiáltozik egy egyetlen levél
elmúlás-táncba kergeti a szél
színes ruháját levedlette s egy
utolsót és csak magában remél
Jónás Tamás verse
JÓNÁS TAMÁS VERSE
REFRÉN
ágaskodnak a fák a föld
hullámzó puha mellkasán
bordó bőrömön át a vágy
mint komp holdra vigyázva száll
testemből ki-kigőzölögsz
már nem látnak az álmaim
duzzadt számon a fognyomod
halvány más ölel át ha félsz
gombot már nem az én kezem
rólad nyári ruhát nem én
eltitkolt levelet bugyit
rólad most idegen szakít
nem látlak magamat se még
nem színez ki a szenvedély
szédült évek arany haját
füstté festi a fájdalom
kémény nincs szemeim mögött
gyűlnek lassan a lázadók
off gombot televízión
úgy nyomják ki a két szemem
éjszaka, reggel
A magányt mi sugározzuk ki magunkból, és
visszaverődik ránk a mindenség tükréből ... ez nem tartozik a vershez :)
Azt hiszem, mégiscsak...
AZT HISZEM, MÉGISCSAK...
leírhatatlan tátong az űr belül,
dühös vagyok és dühös az indulat, –
lehetnék nyugodt, de valami benn feszül.
Bár volnék jó ember, de mostanában
mintha hiába telnének napjaim,
lépek a meghasadt gondolat nyomában,
arcomon lassan domborodik a kín.
Szebb az álom minden realitásnál,
élem az életem, mintha nem is lennék,
festett égen ezernyi látomás vár,
csábító kékjével hívogat a nemlét.
Faggatom bensőm, hogy fáj-e a magány,
vagy fájhat-e bármi is a lélek vásznán,
hol a valótlan megfoghatatlanság
van, s a csókra csók habcsókos látvány?
Kirakatablakból bámulom az ember
arcán hogyan rendeződnek a ráncok,
s agyam tétován azon mereng el,
hová, - e szürke eminenciások?
Lelkemet fektetem bársonyos ágyra,
valamikor a vers volt menedékem,
s pihenni várt az álmodás szobája,
hogy túllépjek az élhetetlen léten.
A puszta lét kevés, nem élet az élet!
A tapasztalat őrjítő unalom, -
másokkal ha sodortat a végzet,
sorstalanság kísér az utamon.
Amikor még múzsámmal együtt jártam
ezüst-hajnalon, tüzes naplementén,
lebegve a mindenség-galaktikában,
enyém volt a hit, szeretet és remény.
De eltűnt, s az aggódás kopár szirtjén
fény pengéje élesen metszi szemem,
s félelem s kétség magvait hintvén,
járni ez időben már nem kegyelem.
Harmóniám gömbölydedségét keresem,
de örvénybe ránt az elmúlás-tudat,
azt hiszem, mégiscsak létezik Isten:
a Valaki, – hogy mutasson kiutat.