Érzés...

Melankólikus: levert, lehangolt, bús...

Nem akarok én is egy virtuális gyertya lenni a sok között. Nem akarok egy gyertya lenni, amit egyetlen ember szeretete éltet. Amit idővel egyetlen ember gyújt értem, mert illik, vagy mert tényleg gondol rám.

Nem akarok lenni. Jó lenne, ha csak úgy kitörölhetnénk magunkat az életből, úgy, hogy senki se emlékkezzen a létünkre.

Azt olvastam, hogy a depressziós embernek két stádium van az életében: depresszív (mély hangulati állapot), és a mániás ( feldobott állapot) időszak. És meglepő módon a mániás időszakban lesznek öngyilkosok többen...

Ez, az esetemben, bár nem akarok öngilkos lenni, helytálló. Mikor minden rendeződni látszik, jó a kedvem, boldog vagyok, jön az az érzés, hogy most minden kezdődik előről, ugyanolyan rossz lesz minden. És ez általában így is van.

Azok a régi emlékek...nem hagynak békén. Minden eszembejut és tennem kell valamit, mert megőrülök. Nem bírom!!! Egyszerűen nincs jobb szó erre a helyzetre, mint, hogy  fáj! De miért?